Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Páskándi Géza: A vigéc
KÁDAS: Mikpt beszélsz, miket beszélsz? Ez még a Szunnyay feleségével is... Én kihallgattam ... Igen ... borotválkozott vele! MARGIT: Micsoda? Kiprián borotválkozni mert?! Ó, a csaló! Aljas lator! S ráadásul a repedtsarkúval is ... (Kis csend.) KÁDAS: Az nem repedtsarkú volt, Margit. (Bús.) MARGIT: Nem? Hát? KÁDAS: A bizonyítványát... a lányod erkölcsi bizonyítványát... Most már meggyógyultál, nem kíméllek. Zsuzsával volt ott... a fürdőszobában, akárcsak veled ... Pont azon a helyen ... a kövön __ ( Kis csend.) MARGIT: Azon a kövön? Pont azon? Nem igaz! Talán a kád szélén! KÁDAS (hajthatatlan): A kövön, Margit, a kövön! MARGIT (kétségbeesett): Nem igaz... a vécé ülőkéjén... KÁDAS (felordít): Nem, Margit, itt ni! (Berohan, megmutatja.) A linóleumon! A kockaköveken... Ahol veled! (Veri sarkával, talpával, mintha szét akarná rúgni.) Anya és lánya ugyanazon a kövön halt meg... Itt vérzett el minden hősiesség! (Liheg, vad szemekkel áll!) (Csend.) MARGIT (sírva fakad): Ó, istenem! Milyen gyönyörűen beszéltél! Milyen gyönyörűen! Mindenért rehabilitáltalak... Eljött az idő. A gyászéveik leteltek ... Nem tudok ezek nélkül a szavak nélkül élni... (Keblére fogja.) KÁDAS: Én akartam a te kebledre borulni, drága Margitom. MARGIT: Borulj, Józsi, borulj! (Az ágyra ülnek, simogatják egymást. Margit még mindig sírdogál, halkan.) KÁDAS: (feje a nő keblén): Oly szépen remeg a kebled a sírástól. Könnyed az arcomra cseppen. Sós, mint egy bánya. Mint a tenger... emlékszel, ott milyen virgoncak voltunk ... (Kezdi vetkőztetni.) MARGIT: Ne! Bolond! Mit akarsz! KÁDAS: Gyereket. Zsuzsa már úgyse a miénk ... új gyereket... MARGIT: Ne, te bolond, ne, bejöhet__ K ÁDAS: Látott ő már ilyet. MARGIT (ujját felemeli): De esküdj meg, hogy a kövön történt, a kövön! KÁDAS: Esküszöm! MARGIT: A lator! A strici! A strici! (Húzza.) KÁDAS: Várj, az ajtót... (Becsukja, a kulcsot megfordítja.) MARGIT: Ahh! (Jön Zsuzsa, szeme kisírva.) ZSUZSA: Apu! Apu! Mutatok valmit! A hátvakaró... (Semmi válasz. Az ajtóra néz.) Ha ez a szemét benn van anyunál... én ... én megölöm ... (Kirohan a konyhába, máris késsel jön vissza.) A szívéig mártom, meg is forgatom... (Lassan, araszolva lopakodik az ajtó felé. A kulcs megmozdul a zárban, Zsuzsa megáll. Kését felemeli. Kitárul az ajtó, Kádas áll ott, borzas hajjal.) KÁDAS: Mit akarsz azzal a késsel? (Döbbent.) Apádra emeled? ZSUZSA (felzokog): Azt hittem, nem te vagy ... KÁDAS: Micsoda? (Kihúzza magát.) Ki más lehetne ott bent, mint én?! Csakis én! ZSUZSA: Hál’ istennek... hál’ istennek, hogy nem lettem apám gyilkosa... (Keblére borul.) KÁDAS: Jó, jó, nem kell túlozni. Add ide azt a kést. (Belső zsebébe dugja.) 9
