Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 6. szám - Emberközelben
Emberközelben öt esztendeje annak, hogy megjelent tartalmilag és formailag megújult folyóiratunk első száma. Fél évtizede annak, hogy megfogalmaztuk: szerkesztőbizottságunk arra törekszik, hogy lehetőségeihez, képességeihez mérten eleget tegyen az olvasmányosság, az emberközpontúság gyakorlati követelményeinek. Hadat üzentünk a szemellenzősségnek, az eszmei zsibbadtságnak, merevségnek, s elhatároztuk, hogy felemeljük a portyázni kívánó, a korlátokat természeténél fogva nem ismerő gondolat sorompóit, hadd térképezze fel a többség számára ismeretlen világot. Ennyi idő után jó érzéssel készíthetünk mérleget. Annál is inkább, mert elképzeléseinket, ha ütközések árán is, de valóra váltottuk. A csak azért is maradiakkal, a minden újat kigúnyolókkal, megkérdőjele- zőkkel csatázva nyitottuk meg és működtettük — ez még inkább így lesz a jövőben is — galériánkat, a Népújsággal közösen szervezett közéleti klubunkat, amelynek tagjaiból 1989-ben megszerveződött az Egri Egészség- és Környezetvédő Egyesület, miniszínpadainkra a színházi világ kiválóságait hívtuk meg maradandó élményeket nyújtó fellépésekre. Telt házakat vonzó nyilvános riportjaink, vendégeink folyvást azok voltak, akiknek teremtő ötleteit ostorozták a vaskonzervatívok — nem kis részük reformfrakkban csinálja ma is ugyanezt —, akiknek tevékenységét jó néhányszor tiltotta is a monolitikus hatalom, így jött közénk a rákkutató Kovács Ádám és Béres József, a reflexológus Kulin Imre, a mészterápiát ajánló dr. Márkus József, a gyógyteás Bogumil, vagyis Balogh Gyula, az akupunktúrát javalló dr. Hrabovszky Mihály, a tenyérjós Joshi Barath. Kiálltunk mellettük, vállalva a gáncsoskodók fondorkodástait, korrektnek aligha nevezhető húzásait, sanda gyanúsítgatásait. Mindez nem zavart bennünket, legfeljebb megerősítette hitünket abban, hogy a toliforgatók feladata nem elsősorban a jelen igényeinek szolgálata, hanem a holnapok fürkészése. Majd mindig magunk voltunk, ám mégsem maradtunk egyedül. Akadtak ugyanis olyanok — a volt pártvezetők körében —, akik tisztában voltak céljainkkal és kötelességüknek érezték, hogy segítsenek minket. Ráérezve arra, hogy később számosán csatlakoznak hozzánk. Tisztában voltak igazunkkal, mindez nem riasztotta viszont szellemileg túl gyenge útravalóval szerénykedő beosztottaikat abban, hogy akadályokat gördítsenek egy-egy akció elé. Ez a fél évtized azonban igazolta, hogy nem veszthetnek azok — legalábbis hosszabb távon —, akik az egymás iránti megértést, a mások adottságainak megbecsülését, értékelését, a toleranciát, a hamisítatlan humánumot, az örök érvényű erkölcsi értékeket képviselik, méghozzá bármi áron. Ezt tesszük ezután is. Azzal a határozott szándékkal, hogy érdekektől, önös kötődésektől, személyes ambícióktól, csoport- és pártóhajoktól messzemenően elzárkózva, függetlenül álljunk helyt az emberség ránk testált őrhelyén ... 3
