Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 5. szám - SZÍNHÁZ - György Ágnes: Miért érdekes?
színművet írt, és 1981-ben elnyerte a Modern Drámaírónak járó díjat a Szomorú események jelenetei című művével. Mostani darabja 1953-ban játszódik és a zavaros politikai és családi körülmények között magára maradt fiatalokról szól; az elszegényedett és a kivettetésre ítélt rétegek gyermekeiről. A műnek 22 szereplője van és ugyanaz az Egon Savin rendezte, aki most végezte a főiskolát, és aki a másnapi Belgrádi Drámai Színház előadását (Változnak az idők) is rendezte és aki végül elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat. Az első mű, a Három kalapács, sok rokonságot mutat mind az előtte játszott, mind az utána bemutatott művekkel. Lelkileg rokon velük. Mondhatni: egy tőről fakadtak. Azaz: abból a szemléletből, hogy a dolgok nem mennek jól, és ki a hibás benne? A múlt-e, vagy a jelen, a szülők-e, vagy a nevelők, a történelem, a sors, vagy valami más? A rendező nagyon tehetséges. Ehhez kétség nem férhet. És nemcsak tehetséges, de művelt, vonzó, érdekes egyéniség. Igazi mai értelmiségi. Éppen ezért rendezése is mai. Ez az előadás hibája is. A rendező nem tudja beleélni magát a 35 évvel ezelőtti szituációba és az akkori mentalitásba. Ezért minden mondat, minden alakítás, mai felhanggal kerül a néző elé. És ez árt a műnek is és a rendezésnek is. Nem korképet látunk, hanem kórképet: a máról. Persze lehet ez is cél, de akkor egy másik darabot kellett volna választani a mából. A színen egy külvárosi tömbház keresztmetszete látszik, akárcsak a Vígszínházban Spiró darabjánál; meg is nyerte a legjobb díszlet díját. A díszlet, a jelmez és a zene női kollégák munkái. Huszonkét, jórészt fiatal színész játssza, vagy még inkább éli végig a történetet. A hat felnőtt színész közül egy napközis tanárnő figurája remekbeszabott. A színésznő egy olyan korlátolt, szűk látókörű pedagógust játszik el, akinek a történelmet csak a partizán múlt jelenti, és a színjátszókor tagjaival is egy csata jelenetet játszat el — remekül. A gyerekek, tanítványai, azonosak a darab fiatal szereplőivel, akik szenzációsan karikírozzák a múltbéli figurákat, és kedvesen amatőrös- ködnek. Mikor viszont saját magukat kell alakítani a színpadon, akkor nem is amatőrök, de műkedvelők lesznek. Ez ismét a rendezés hibája. A fiatal színészek mozgatása, lelkiviláguk kibontása és elhitetése, a színészvezetés csavaros útjai az ilyen fiatalokból álló együttesnél nehezebb, mint a gyakorlott „öregeknél”. Minél fiatalabb egy társulat, annál könnyebb belecsúszni a műkedvelés rossz áramlataiba. Ez azért igaz, mert láttam remek főiskolás előadásokat ugyanitt, ahol a rendező-tanár vezetése mellett a fiatalok szenzációs, magas színvonalú művészi teljesítményt nyújtottak, nem iskolás fokon. A cselekményt kívánja pótolni a narrátor figurája, de ö is csak ide-oda teng-leng a színen, tényleges funkciója nincs, mint ahogy nem pótolja a drámai összeütközést a színpadra beültetett zenekar, — melynek a szereplők a tagjai — és az időnként jól-rosszul eldalolt ismert dallamok se, melyek az 1953- as légkört szeretnék a nézők emlékezetébe idézni. Nem sok sikerrel. Kivéve, hogy a zaj, meg a ritmus felrázza az unatkozókat. A vihar, mely a vitán ismét kitört, nem a darab miatt történt, hanem a rendező azon szándékán, hogy a színészeket minél vulgárisabban beszéltesse. Egyesek szerint 25-ször, mások szerint 34-szer hangzott el a f... -om és a b... -meg kifejezés, mely ellen többen és joggal tiltakoztak. Először is 53- ban még nem beszéltek így a fiatalok, valamint a femininférfiak ábrázolása se torkollt minden esetben — legalábis nem olyan gyakorian, mint napjainkban — homoszexualitásba és ábrázolásuk se járt túl az ízlés határain, mint ahogy ezt itt mutatták. A narkózás se volt még divat, se szenvedély. Ezért is 79
