Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 5. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Kovács János: Jegyzetvallató
Ez a hónap a begyakorlások és korrekciók hónapja is volt. Néha meglátszott rajtunk — most a naplójegyzeteken is. Igazítottunk létszámot, osztály elhelyezését. Elértek bennünket az első meglepetések — és így együtt az első csalódások az ideákban is. Bejelentés a gyerekeink ellen. Bolti lopás. Na, nem csokoládé. Ital. Raktárból 10 üveg bor. A „vezér” kis mokány szőke hetedikes csodálkozik rajta, hogy én hüledezem. Megtudom, hogy ő már egyszer autót is lopott. Igaz, csak fél kilométert tudtak vele megtenni, mert annyi volt benne a benzin. Rendeletek járnak az eszemben, gondolok a bolti kárra, elképzelem a srác szüleit — aztán sajnálom — őt. Hiánya van. Többek között gátlásokból és szégyenérzetből. Te jó TÁRSADALOM, fogadd magadhoz a szerencsétlent! Milyen jó, hogy ekkor még azt hittem, mindez csak a pedagógiai gyakorlat monotóniáit felfrissítő extrém eset. A cáfolatra sok — ennél keményebb — példa és „szituáció” során kellett rádöbbenni. Párttaggyűlés. Foglalkozunk az elmúlt tanév legfontosabb tapasztalataival. Exponálunk gondokat a személyi ellátásról, tárgyi feltételekről, a problémás gyermekekről. Megmérjük a párttagok munkafegyelmét, önképzési és közéleti magatartását. Adatokat kapunk a pályairányulásról. Ahogyan mondjuk, mondják: „Kommunista felelősséggel”. Mai szemmel is szimpatikus kritikával, önzetlen világszemlélettel vall zenetanár és igazgató, pártmunkás és napközis konyhai dolgozó egyaránt. Nem tudom és nehezen hiszem el, hogy akkor, ott rossz szándékkal, esetleg stupid tudatlansággal viseltettünk volna az ügy iránt. Pedagógusok, tanítók voltunk, de több, illetékesebb felelősséget élveztünk a ránk bízott gyermekekért. Ma már talán hihetetlen, de nem lázadoztunk alacsony fizetésünk miatt. 1979.,november Óralátogatások. A pedagógiai vezető legnyomorúságosabb kényszerű vállalkozása. A tanító vagy tanár pokolra kívánja főnökét, mert módja van „hallgatózni” legintimebb cselekvéseiben, s elvárja, hogy a „látogató” vegye észre briliáns megoldásait és mindent, ami az órán igazán értékes. Az igazgató pedig — mert másképp nem adhat erkölcsös visszajelzést — minden elröppenő szót, gesztust görcsös igyekezettel fel akar fogni, meg akar érteni. Ettől aztán iszonyatosan ki lehet merülni, Nemcsak az órák után, de közben is. Ezért nagyon sok beszélgetésre, vitára és felszabadult gondolatok cseréjére van szükség. Olykor a valódi óra tartamát meghaladó módon. Ügy hiszem, idejében sikerült ráébrednem, hogy nem lehetnek tárgyakról, pedagógusokról, megtartott órákról előítéleteim. Kár, hogy hiányos tapasztalatok miatt sok vezető kapaszkodik ebbe a káros és romboló lehetőségbe, mint egyetlen támaszba. Az sem mindig igaz, hogy oka az időhiányban keresendő. Ekkoriban és máskor is sokat készültem az órákra. A meglátogatandó, mások óráira. Lehetetlen lett volna „bennfentesség” nélkül „kívülállóként” felügyelni. Szinte a játék izgalmával követtem a helyzetjátékokat, a feladatok megoldását, a kísérleteket. Együtt szorongva a tanárral, kicsit belehelyezkedve a kisdiákok szerepébe. Ma is visszaóhajtom a zümmögő halk olvasást, az élénk rendezgetés elevenségét, az eredményhirdetéseket és a barátságos, olykor szülői szeretetértékű tanári megnyilvánulásokat. Mindig jó volt érezni a fölényes tanári biztonságot, amely a gyermekek értékében és szintjén tudott „magasodni”. Nehéz volt elviselni a modorosságot vagy a türelmetlen lekezelő harsányságot. A kötekedést, a zsémbes pedagógus kirohanásait pedig mindig igyekeztem visszautasítani. Legszívesebben mindig valamiféle ilyen összegzést szerettem írni: „Óravezetése könnyed, közvetlen, kellemes.” Sok szerencsémre, gyakran tehettem meg, de ha más véleményre kényszerültem, azt sem kerültem ki, még ha nehezebb szívvel kellett is felvállalnom. Arról nem is kell külön szólnom, hogy mennyi igazi értéket, új és megerősítő tapasztalatot kölcsönzött nekem ez az egyébként időigényes, sok koncentrációt követelő munka. Az is igaz viszont, hogy nem kényszerültem gyakran másodkézből szerzett információkra, ha kollégáim értékeiről, jelleméről, jövőjéről kellett ítéleteket alkotnom. Talán nem túlzó szerénytelenség, de egy idő után úgy éreztem, hogy igénylik, sőt elvárják látogatásaimat és a vezető társaimat is. 1979. december Készülünk az ünnepre. Hagyományőrző szándékunk megalkotta az „Iskolai B#>e- nap”-rendezvényt. Az öröm és békesség ünnepét — inkább természetességből mint ma már korszerű keresztényi meggondolásból tettük politikamentessé azzal. 57
