Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Jenei Gyula verse - Szalay István: Szüret

Ráadásképpen nyel még egy nagyot, igazítja a bajuszát, és a parasztemberek bölcsességével válaszol:

— Kilátás? Azt még a novaji asszony sem tudná megmondani.

Ismerem ezt az embert. A háború előtt jómódú gazda fia volt, földet, szőlőt örökölt, aztán kuláklistára tették, majd csavaros ésszel kimászott a csávából, a tsz-ben felvitte az elnökhelyettességig, aztán megrokkant és leszázalékolták.

— Beszélik, hogy kiadják a szőlőt. Üj földosztás lesz.

A darázsfészekben felzúdulnak a darazsak, három-négy is elröppen a fülem mellett, Vince rájuk mordul, mintha ők lennének az okai mindennek; a lopásoknak, a nemtörődömségnek, annak, hogy alig van már értéke valahol is a magyar bornak. Ám a választ nem kerülheti ki:

— Minden madár úgy énekel, ahogyan a csőre áll.

— Mégis! Maga járatos ember.

Végigmér a tekintetével, látom az arcán, hogy elhiszi a tanácstalanságomat és nem észleli bennem az úri huncutságot.

— Attól tartok, hogy mire rájövünk, hogy mit kellene tennünk, már tehetetlenek ieszünk. Osztani akarják a földet... Hol? Pesten! Látja, nekem ha a hátamra kötnék sem kellene a régi két hold szőlőm.

Elgondolkodom, hallgatom az ősz hányaveti pikulásait, a szél muzsikáját, nézem, amint a fákon a fészekrejtő lombok táncraperdülnek, és a szemem előtt gallyak szemérmetlenül pőrére vetkőznek. Rázza a szél a vadkörtefát is a bokros vízmosásban, utaznak a semmit érő levélbankók a szelek szárnyán, nem kell már az ékesség, nem kell a kaláris, vége a bálnak.

Csendes reggeleken majd felkúszik a fehér köd a völgyekből és titkos üzeneteket hoz a hegyeknek, akkor azután már egyedül járhatja a szél a bolondját, mert az ősz kifosztja a földet és nem érlel többé gyümölcsöt...

— Maga hogyan rendezné a világ sorát?

Engem néz, és a kutyát. A kutya okos állat, szundít egyet az indián nyárban, sütteti a nappal a hátát, tudja, hogy vége a reggelinek, kenyérkatonákra tovább úgysincsen kilátás.

— A föld dolgában döntsön a paraszt, és ezt képviseljék a pártok meg a kormány. Ne fordítva! Gondolja, hogy ez a hatalmas szőlőtábla az oka annak, hogy nem érzi sajátjának a paraszt?

Mindig meghökkentenek a nagy igazságok, noha úgy tűnik, semmi új nincs bennük, és látszatra pofon egyszerűek. A föld nem oka annak, hogy boldogtalan a gazdája, mint ahogyan a savanyú borról sem a szőlő tehet.

Üj sort kezdenek a szüretelők, telnek a konténerek, must ízű illat árad a nyomukban.

— Rakjunk tüzet Vince.

— Kifüstöljük a darazsakat! — gyerekesen kap az alkalmon.

A tűzrakás is olyan, mint minden más. Eeleinte sok kínnal-bajjal jár, sistereg a félig száraz venyige, kesernyés füstje megköhögteti az embert, fojtogatja a tűzrakót, megkönnyezteti azt is, aki kitalálta. Kín, keserv nélkül úgy látszik, semmi sem megy ezen a világon, és ha néhanapján a vajúdú hegyek egeret szülnek, akkor ezúttal fiaskóval jár a mi tűzrakásunk is.

— Hozok tavalyi karót!

Pattog már a tűzön a száraz akácfa, bodor füstök pipálnak fölfelé, jólesik a meleg a csípős szélben, a parázs mellett feledjük az előbbi füstölgést.

— Jobbítani kellene a világot Vince.. .

— Most alkalmas lenne.

37