Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Jenei Gyula verse - Szalay István: Szüret
Az andornaki pincém előtt későre maradtam. Bámulom az emberjárta Holdat, hallgatom az utazó vadludak hideget jósoló kiáltásait, miközben az egymás mellett megbúvó pincegádorok soha sem felejthető nótákat sugdosnak és az új bort várva még üresen konganak a hordók. A szél úgy jár a hegyen, mint a végrehajtó, a szőlőtőkék a karókra támaszkodnak, adósok módjára, i^kik tudják, hogy amit a nyár megérlelt, azt — a természet rendje szerint — Úgyis elviszi az ősz. Kertemben a meggyfáim a legjobb adósok! Először ők is egyenként hullatták levélbankóikat, aztán mindenbe beletörődve már két marékkai szórják sár- gp, piros levélpénzüket a föld örök, nagy perselyébe: fizessen aki tartozik... Nem így a szőlőim; a rizling, a tramini, a hárslevelű. Az ő karéjos leveleiket még tépázza a vihar, citerázik a szél az öt szál dróton, amelybe egész nyáron át kapaszkodtak. Tudják ők is, hogy egyszer fizetniük kell, de még próbálkoznak; hátha megelégedne az idő egy kis előleggel, aztán addig is, hadd sütne még a nap, jönne a meleg, hogy beérhetnének a zsendülő fürtök... Hajnalra kelve új nótákat hallok, tarka kendős lányok, menyecskék csivi- üelnek, mint a búcsúzó fecskék, vödrök csörögnek, gépek dübörögnek, valaki metszőollót osztogat közöttük. A csőszkunyhó keletre bámul, bevilágít az ajtaján a hajnali fény, ám egy rozsdás bográcsnál és egy szögre akasztott kalapnál egyebet nem talál. A padláson ébrednek a darazsak, amelyek jó tolvaj módjára már minden közeli gyümölcsöt megdézsmáltak, zsongásuk erősödik, mint az őket körülvevő mézillat. A hegyőr restellkedve hallgatja a darazsak gordonkáját, bántja, hogy egész nyáron nem tudta kiirtani őket a venyigekunyhó kusza szövevényei közül, így aztán őszre akkora fészket építettek a keresztfa alá, mint egy kisebb sonka. — Megcsípett egy darázs! — sikít egy kislány, hárman is ugranak köré, egy fiú mutatva keresi a fejében a fullánkot, majd elkapja a körmével és győztesen felmutatja. — Kést szoríts rá, hogy meg ne dagadjon ... A hegyőr hallja a sikoltást, de mivel éppen a kunyhója előtt szalonnázik, ú világért sem zavartatja magát, bizonyos benne, hogy nélküle is elrendeződnek a dolgok, a reggelizést pedig afféle apróság miatt könnyelműség lenne félbeszakítania. Gál Vince hivatalos ember itt a szőlőhegyen, mezőőri minőségében őt senki még meg sem sértheti. Tudja, hogy a gazdaság ma kezdi a szüretet a hetvenhektáros Leányka-táblán és ezzel nagy kő esik le a szívéről, mert a tolvajok szaporodnak, dézsmálja szőlőt boldog, boldogtalan. A felelősség pedig az övé! — Felelősség! Nagy szó manapság, tűnődöm, és bámulom a szalonnádé embert, aki egyet harap, tízet rág, nagyokat nyel, jár az ádámcsutkája, és mérhetetlen nyugalommal eszik. Egy-egy katonát odavet a kutyának, ad pedig cuppanós pofával még a levegőben elkapja a sóvárogva várt falatot. — Egyél Pici, szüret van! Ketten bámuljuk a hangos szüretelőket, a reggelbe tekintő napfényes hegy- pldalt, miközben a kőporba vágott közeli pincékben a kisgazdák némelyike már szűri a mustot, törkölyillatot csap orrunkba a szél. Gál Vince végez az evéssel, megtörli és becsappantja a bicskáját, figyelme mindinkább a szüretelők felé fordul. — Mire van kilátás Vince? 36
