Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Gombár Endre: Gondos nem disszidál (kisregény)

lesége az illető dán állampolgárságú személy meghívólevele alapján kapott- útlevelet és kiutazási engedélyt. így volt?

— Nem egészen — felelte Gondos.

— Hogyhogy nem egészen? — kapcsolódott be az ügybe Vámos, a^ út- levelesek főnöke.

— Csak úgy — mondta egyszerűen, és madjnem hetykén Gondos —, hogy egyáltalán nem éltem vissza hivatali beosztásommal.

— Hogyhogy? Hogyhogy? Hogyhogy? — kérdezték most már kórusban a vésztörvényszékiek, Kovács Gizella kivételével, aki újra biztatóan elmosolyodott.

— Ügy, hogy én Sörensent (így hívták a dán költőt) már akkor ismertem, amikor még azt se tudtam, hogy az NMKI a világon van. Én nemcsak ismertem, hanem még barátok is lettünk. Tudtommal minden magyar állampolgárnak joga van hozzá, hogy külföldi barátjától meghívólevelet kérjen, akár maga, akár a felesége részére.

A bizottság kezdett meginogni hatóságszerű fensőbbségében. Kicsit határozatlanul néztek egymásra. Az elnök még megpróbált lesújtani a hivatali hatalom pörölyével.

— Ez nagyon szépen hangzik, Gondos elvtárs. Most már csak az a kérdés, mivel tudja ezt nekünk bebizonyítani.

— Ezzel! — mondta kemény, szinte kíméletlen hangon Gondos, és mint egy adut, úgy penderítette oda Sörensen 1959 decemberében kelt levelét borítékostul, bélyegestül az elnök orra elé a hosszú asztal közepére.

— Na hát... hát akkor hadd lássuk — mondta az elnök, már jóval halkabban, és elbizonytalanodva.

Minden stimmelt. A név, a keltezés, és még a cím is, mert Sörensen azóta is ugyanott lakott.

Az elnök szünetet rendelt el, Gondost kiküldték a terem nagyságú szobából.

Tizenöt perc múlva folytatták.

Most Vámos, az Űtlevél Osztály vezetője vette át a szót az elnöktől.

— Gondos elvtárs, maguk az illetékes hatóságokat megtévesztve, valótlanságot írtak be a felesége útlevélkérőlapjába.

Ez a vád volt az, amit Gondos még mindig nem értett, hiszen világéletében lelkiismeretesen, pontosan töltött ki minden hivatalos papírt, űrlapot, kérdőívet, még ha a műveletet magát — mint minden egészséges ember — utálta is.

— Nem tudok róla — mondta Vámosnak és a bizottságnak. — Nem szokásom sem a hatóságokat megtéveszteni, sem valótlanságokat írni.

— Maga a felesége útlevélkérőlapjára a házastárs adataira vonatkozó részbe írt valótlanságot — mondta Vámos rendületlenül. — Maga, vagy a felesége írta, az jelen esetben úgyis teljesen mindegy.

— Nem hiszem — mondta Gondos.

— Ez nem hit kérdése.

— Akkor sem hiszem.

— Gondolkozzék!

— Nem gondolkozom!!!

Gondos dühbe gurult. Elege volt a gyanúsítgatásokból, az egész cirkuszból.

— Pedig jól tenné.

— Bízza rám, Vámos elvtárs, mit teszek jól, és mit nem! — vágta oda élesen és határozottan.

8