Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 4. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Két görög egy műsorban
ellenére is durva, mértéktelen. Ha az ember szemszögéből nézzük. Az egyes ember az elszenvedő ember helyzetéből tekintünk fel rá. Mert fel kell rá tekinteni, «2 biztos! Csak jelezni szerettük volna az aktuálisnak tűnő gondolatsort, amit elindított bennünk a játék, ott, a vár évszázados kövei közén lejátszott évezredes dráma pillanataiban. Valló Péter — a rendező — nem aktualizál. Nyomon követi a gondolatsort, amelyben egy ugyancsak mozgalmas, világteremtő korszak embere végigondolta mindazt, amit tudata befoghatott. Marathon és Szalamisz között, távol Eleuszisztől, Szicíliában, (Magna Graetiának is hívják egyideig) a viszonylag ideges zsarnok és zsarnokság árnyékában, vendégként is módja volt végiggondolni, mit érdemes elmondani az embereknek abból, amit megéltünk. És ez a két és félezer éves szöveg ma is élő, hat, átalakít minket, azzal is, ahogy a szavak igazsága megborzongtál. Ma — sokkal szükségszerűbben, mint tünyább és békésebb korszakokban — beszélni kell a hatalomról, a hatalom természetéről és arról, ami e korlátlan hatalom ellen mentséget, menedéket biztosíthat: a demokráciáról. Arról, hogy ezt az egyetlen, dölyföt, a fékezhetetlen indulatot erős formába kell zárni. Amíg van módunk és lehetőségünk. A rendező képileg, színekben, mozgásban, ritmusban megszerkesztette ezt a játékot, hogy a mozdulatlanná merevített főhős feszengése elviselhetővé váljék. Valószínűvé legyen az, hogy a lefékezett, leláncolt elevenség hasson. Az Erő, Erőszak feketében jelenik meg, szemérmesen adva elő azt is, ami a legdurvább és legnyomasztóbb Zeusz vágyaiban: Io-t is megakarja szerezni. (És ha Európára gondolunk, ahogyan elrabolja, azt kell látnunk, nem nagy és főleg nem isteni formái voltak a nők elcsábításának!) Okeanosz kékje, Io fehérsége, a Kar két alakja pasztellszínekben, a kovács Hephaisztosz munkaruhája — színdramaturgia azokhoz a tépelődésekhez, amiket Prométheusz elénk tár. Csuja Imre, hangjában és alkatában a lenyűgözött titán érveit sorakoztatja elénk. Hisszük neki, hogy végtelennek érzett és tűnő büntetését, az időben és erejében bízva elviseli. Epres Attila hármas alakzatban is feltűnik — Hephaisztosz, Hermész és Okeanosz mondataival —, érti a tragédia lelkét és oda kell figyelnünk rá akkor is, amikor a játékteret elhagyja. A Kart Román Judit és Pasqualetti Ilona pótolják. Azért mondjuk, hogy pótolják, mert ismereteink szerint ez a két, mindig mozgó nőalak táncolva-énekelve párbeszéd a görög drámák nagyobb létszámú kara helyett a tragédia hőseivel. Az ének és a tánc bizonyos mértékkel alkalmazva nem ejti el a párbeszéd fonalát. Itt néhol a kritikus érték felé tartott. A díszletet is Valló Péter képzelte el, helyesen ismerve fel az adottságokat a történelmi kövek között. Torday Hajnal jelmezei jól jellemeztek. Majoros István koreográfiája és Melis László zenéje a rendezői szándéknak, elképzelésnek mindenben megfelelt. Ez az egyórás, tragédiába foglalt bölcselkedés nagy nyeresége az Agria Játékoknak. A nők ünnepe Valló Péter — mintha csak vigasztalni, elfeledtetni akarna Aiszkhülosz tragédiájának komorságát, súlyos gondolatait — bepárosította Arisztophanész komédiájával, az A nők ünnepével. A nagy nevettető, gúnyolódó, aki inkább szatírát írt, mint jókedvet fakasztó ala kokat, célzatosan szerkesztett olyan játékokat, amikből kitetszett: neki semmi sem szent, neki mindenről más a véleménye, vagy ha nem más, akkor másképp mondja ki mindazt, amit mások csak kigondolni mernek, de szájukra venni nem! ö, „a múzsák neveletlen gyermeke” nehezen viselte el, hogy a félévszázaddal korábban megindult nagy tragédia-gyártás folytatása nem az ő ínyére való. ö más. ő szertelen, nem úgy szereti, nem úgy látja az embereket, a sors- és kortársait, mint — mondjuk — Euripidész. Szerinte dagály és felelőtlenség úgy beszélni az életről, a sorskérdésekről, mint a tekintély hordozói, a bölcsek kövének fúvói, Szokratésztől kezdve tragédiaíró ellen lábasáig, így hát nincs más mód: fel kell venni a harcot ezek ellen a szórágók ellen, ezek ellen a derűden dallam- és ritmusgyártó céh- emberek ellen és nevetségessé kell tenni őket. A drámaírókból — mert akkor ez jövedelemszerző forrás, foglalkozás is volt — gúnyt űzni, a néppel őket kinevettetni csak úgy lehetett, ha népszerű formában. 76
