Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Gombár Endre: Gondos nem disszidál

nem is olyan véletlenül csúszott ki a száján ez az elkoptatott, olcsó frázis, hogy ennek mély lélektani háttere lehet. Alig másfél hónappal később, a Szabad Európa Rádió örömmel újságolta: „Sárosi Imre, a budapesti NMKI nevű, művészeti kapcsolatokkal foglalkozó hivatal tasmán referense hivatalos kiküldetése során menedékjogot kért külföldön, tehát a szabadságot választotta a szabadság illúziója helyett.”

Gondos idővel megkapta a dán és a svéd területet is, elméleti és gyakorlati munkát végzett; egyezményeket fogalmazott, magyarokat küldött tanul- mányutakra, fogadta az idelátogatókat, programokat, előadásokat szervezett, tárgyalt, konzultált, kiállítások cseréjéhez biztosította a feltételeket. Szívből örült, ha elősegíthette magyar művész sikerét a külországokban, és ugyanolyan szívvel-lélekkel egyengette a vendég festők, szobrászok, iparművészek hazai bemutatkozásának nem egyszer kacskaringós útját. Híre ment, hogy ügyfeleit egyforma mércével kezeli: ugyanolyan előzékeny, barátságos és segítőkész az egyetemi vagy főiskolai hallgatóhoz, mint a professzorhoz, a pályakezdő piktorhoz, mint az európai hírű, kiállítást kiállításra halmozó festőművészhez.

Előfordult, hogy egy vasárnapi balatoni kirándulásra, hogy jobban kihasználják a huszonnégy litert fogyasztó, kisebbfajta tank súlyával vetekvő Csajkát, néhány izlandi és dán vendég mellé beültettek egy indiai művészettörténészt is, aki sem a turbánjától, sem drágaköves gyűrűjétől nem volt hajlandó megválni, pedig nemcsak a feje, de még az ujja hegye is verejtéke- kett a reprezentatív célokat szolgáló fekete gépkocsi belsejében uralkodó hatvan fokos hőségtől.

Gondos is részt vett a kirándulásokon. A balatonfüredi Tagore-sétányon sétafikáivá, az északiak udvarias áhítattal állták körül a calcuttai művészet- történészt, aki főhajtás kíséretében, két tenyerét függőleges helyzetben egymásra téve (ahogyan a katolikusok imádkoznak) úgy üdvözölte a nagy költő szobrát, akárha eleven személyt köszöntene. A szertartás végeztével a társaság folytatta útját a szívkórház irányába. A kanyarban öt indiai tűnt fel, egyenesen feléjük tartottak. — Ez aztán a véletlen — gondolta Gondos, és kíváncsian várta, miként öleli keblére a calcuttai váratlanul felbukkant honfitársait. Legnagyobb meglepetésére (és az északi demokraták súlyosan elítélő pillantásai közepette) a calcuttai turbános vendég, miután egyetlen szemvil- lantással felmérte a szembejövő indiaiak társadalmi hovatartozását, fejét fen- sőbbséggel elfordította, szó nélkül ellépdelt az öt indiai mellett.

Ettől fogva Gondos még jobban utált mindenféle kasztrendszert.

Tudta, hogy majdnem mindent meghatároz a történelmi múlt, befolyásol a hagyomány, motiválnak a különböző korokban és helyeken, és annyiféle körülmények közepette élő emberek, népek szokásai, mégis makacsul kereste azt az objektív (talán nem is létező) igazságot, amely az egyéneket, csoportokat és népeket összehozhatja. Ügy gondolta, hogy a sokféle nézőpont végső soron nem lehet indoka semmiféle szembenállásnak, hiszen a háromszázhatvan fokos teljes szög bármely pontjáról is szemlélődünk a kör centruma irányában, mindnyájan ugyanazt a lényeget keressük-kutatjuk.

Ezt a véleményét egy olyan esemény sem változtatta meg, amely a magyar—török tankönyvcsere során történt. Az intézet művészoktatással foglalkozó osztálya ugyanis — eredeti hatáskörén túllépve — okos kezdeményezéssel állt elő, magyarok és törökök küldjék el egymásnak az alap- és középfokú oktatási intézményeikben használatos történelem- és földrajz-tankönyveiket, és áttanulmányozva azokat, tegyenek javaslatokat azoknak a részeknek a módosítására, amelyekkel nem értenek egyet.

36