Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Gombár Endre: Gondos nem disszidál

A javaslat diplomáciai úton eljutott az illetékes török intézményhez (Oktatási Minisztérium, Ankara), mely azt kedvezően fogadta, és máris elküldött Budapestre 88 kiló török tankönyvet, melyekben elő-előfordultak olyan szavak, mint Magyarisztán, Buda, Eger, Zrínyi, Gül Baba, sőt (sajnos) Mohács is.

Idehaza kissé lassabban mentek a dolgok, mert sokáig nem tudták eldönteni, azokat a könyveket küldjék-e Ankarába, amelyeket per pillanat használnak, vagy azoknak a könyveknek az előkészített kéziratait, amelyek a soha véget nem érő oktatási- és tankönyvreform hagymázas őrületében fogantaivá már ott sorakoztak a Tankönyvkiadó szerkesztőségi polcain. A hosszadalmas vitát egy különösen magas intelligenciahányadossal rendelkező oktatásügyi hivatalnok döntötte el, egy „fején találta a szöget” típusú felkiáltással — Dehiszen tankönyvek cseréjéről állapodtunk meg ezekkel a lófa... (itt ijedten elhallgatott, mert három általános iskolai történelemtanárnő is ott ült az értekezleten) ezekkel a lófarkasokkal!

Tehát a magyar könyvek is megérkeztek török sógorainkhoz. Mindkét fél lázasan silabizálni kezdte a kérdéses szövegrészeket is.

Két évvel később kicserélték észrevételeiket is. A magyar fél kifogásolta, hogy a török tankönyvek nem szenteltek nagyobb teret

— a végvári magyar harcosok hősiességének,

— az egri nők szurokfőzésben tanúsított konyhaművészeti fortélyainak,

— a cserearányok romlásának a magyar külkereskedelemben a mohácsi vész előtt (ez a kifogás — anakronizmusa miatt — még Gondost is meglepte),

— Hunyadi Jánosnak,

— Zrínyi Miklósnak (egyiknek sem),

— Dugovics Titusznak, és így tovább.

A török fél azt nehezményezte, hogy a magyar fél a fent felsorolt dolgoknak és személyeknek túlságosan nagy teret szentelt. Továbbá udvariasan bár, de határozottan megírták Budapestre, hogy ők nem annyira a magyar nép leigázásával és sanyargatásával töltötték azt a csekélyke százötven esztendőt Magyarisztánban, hanem kultúrát és művészetet hoztak nekünk, fürdőket, utakat, dzsámikat és minareteket építettek, meghonosítottak több növényt és fűszert, gazdagították nyelvünket (hiszen régebben és újabban tőlük kölcsönzött szavak tömkelegé él nyelvünkben, úgymint kicsi, csirke, oroszlán, zseb, alma és a többi), és egyébként is, tudomásul kell vennünk, hogy amióta világ a világ, mindig az erősebb kutya közösül. (A „közösül” szó köznyelvi változatát egyébként szintén török eredetűnek ítélték, hozzátéve, hogy ha ezt nem adták volna át nekünk szintén nagylelkűen, ma nem volna egy épkézláb kötőszavunk sem, legszaftosabb káromkodásainkról nem is beszélve. Vámbéry kései ellenfelei, néhány budapesti finnugor nyelvész — a kompromisszumokra való hajlandóság jeléül — egy, a Gül Baba türbéjét ábrázoló képeslapon sietve megírta a Török Tudományos Akadémiának, hogy mindentől függetlenül a „kutya” (dog, hund) szónak finnugor eredetű szinonimája is van a magyar nyelvben, az „eb”).

Az intézet jelentős propagandát fejtett ki és nem kevés pénzt áldozott a magyar művészet külföldi megismertetése érdekében. A maga részéről ezzel támogatta a kormányzat azon törekvését, hogy a nyugati országokban rokon- szenvet ébresszen nemcsak népünk, hanem politikai intézményrendszerünk iránt is. Nem mindig a NMKI tehetett róla, ha legjobb igyekezete is kudarcba fúlt.

Ott volt például Jensen úr esete. Jensen dán származású, svéd újságíró volt, és a Dagens Nyheter (= Napi Hírek) nevű, nagy svéd napilapnál dolgozott.

37