Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Pethő Gizella verse - Szalay István: A kalap

erdőre indult, amikor a mérnök úr magához hívatta, másképpen állt a fején, ha este fáradtan hazajött, megint másképpen, ha jó kedvében volt, és ha haragudott.

Később rájöttem, hogy rajtam kívül a kalaphoz csak az anyám ért, mert egyszer, véletlenül, elszólta magát:

— Nézz ki, fiam, úgy hallom, megjött apád! Figyeld a kalapját, hogyan áll a fején?

Óvatosan az ablak felé húzódtam, megláttam apámat, amint hátranyomott kalappal a fején, lassan, elgondolkodva a bejárat felé lépkedett.

Anyám is kinézett az ablakon,- majd oldalba bökött:

— Jobb, ha indulsz kifelé, mert nagyon hátrafelé áll az apád kalapja . . .

Később hallottam, hogy azon a napon tíz méter fát elloptak az erdőről,

és apámnak baja lett belőle.

Ez a kalap olyan volt a házban, mint az ereklye. Volt ugyan egy vagy két ünnepi kalap is, de azoknak nem volt jelentőségük; úgyszólván nem is emlékszem, hogy láttam volna azokat az apám fején.

Egyszer, amikor aludt és nem látott senki, levettem a kalapot a fogasról és megilletődve körülcsodáltam. Igazi, patinás erdészkalap volt! Hajdan ara- nyozot zsinórját megbamította az idő és a rajta lógó makkok is olyanok voltak, mint az igaziak, amelyek őszi hajnalokon hullanak le a fáról. Üj korában zöld lehetett, de a posztóját is átfestették az évek, és inkább rozsdaszínű volt, vagy barnásvörös, mint a novemberi falevél.

Súlyát nemcsak a múló évek növelték, de a verejtékcseppek, az eső, a hó. A dolgos, munkás kezek ujjlenyomatai is megtették a magukét, nem is szólva a vaddisznósörtéről, a szarvasfogakról, a szalonka-, meg a mátyástoliakról, amelyek a zsinór mögé bújtatva díszítették a kalapot. Az apám kalapját!

Már erősen érdeklődtem a vadászat iránt, apámat gyakran elkísértem erdei járására, amikor egyszer, egy hegyen, kifelé kapaszkodva, alaposan megizzadtunk. A tetőn leültünk, sapkámat magam mellé dobtam a földre.

— Apám, nem veszi le a kalapját?

Először úgy tett, mintha semmit sem hallott volna, aztán, amikor már azt hittem, hogy kérdésemre válaszolni nem akar, megszólalt:

— A kalapnak az ember fején van a helye.

Hirtelen felkaptam a sapkámat, és a kobakomra nyomtam.

— A sapka az más! De a kalap ...

Végignéztem apám cserzett arcán, ráncos homlokán, majd némi tétovázás után mégis megkérdeztem:

— Miért más?

Hosszú somfa szipkából szívta a maga csavarta cigarettát, most is elővette a dóznit és ujjai között söndörgetni kezdte a papírt, majd megnyálazta, összeragasztotta és a szipkába dugta. Bajlódott még a gyufával, mert a mérge megereszkedett a zsebében, de aztán, hogy keservesen lángra lobbant, rágyújtott.

— A kalap az emberhez tartozik! Kalap nélkül, különösen a magunkfajta, olyan, mint a katona sapka nélkül. Ha a kalapját nem cserélgeti, nem hagyja el az ember, akkor úgyszólván hozzánől. Ha én most itthagynám a kalapomat, fogadom, hogy bármelyik erdőjáró utánam hozná, és ha a rakodón felakasztom a kalapomat egy fa oldalára, déltájban pedig a kunyhóba térek szunyókálni, mindenki tudja, hogy itt van az erdész ...

Továbbindultunk a téli vágásban, a zúzmarás gallyak között, és nyomokat kerestünk a váltókon. Apám kedvében lehetett, mert tovább beszélt:

23