Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Pethő Gizella verse - Szalay István: A kalap

— Az ember a kalapjával köszön. Köszönni pedig sokféleképpen lehet. Megbököd, megemeled, egészen leveszed a fejedről vagy csak félig. Mind mást és mást jelent. A kalappal beszélni lehet, kifejezni, mondani valamit. Ha nincs kalap a fejeden, hajlonghatsz, hajbókolhatsz, integethetsz, mint a flaszteron szokás.

Szarvasok ugrottak át az úton, apám szemébe húzta a kalapot, és ebből tudtam, hogy bosszankodik.

Később, az etetőnél megpihentünk.

— Mire jó még a kalap? — kérdezte apám, inkább magától. — Ha vadat ejt a vendégvadász, kalapnélkül hogy adod át a töretét? A vérző sebben megmártott gallynak a kalapon és a kalap mellett a helye. Ha eltévedsz, elkeveredik tőled a társad az erdőben, hogyan lengetsz neki (kalapot, hogyan adsz jelet holléted felől? A kalap mindig jól szolgál, fiam!

— Apám télen-nyáron kalapot visel.

— Télen a hidegtől, nyáron a forróságtól véd a kalap. Nem egy svájci sapkában, kötött holmikban vadászó vendég hibázta el már a vadat, csak azért, mert nem volt kalapja. Ha erősen szembe süt a Nap, a kalapot a szemed elé rántod, és lőhetsz bátran, ha esik az eső, vagy szél fújja a havat, a kalap karimája célzásnál igen nagy szolgálatot tehet.

Kiértünk a vágásból és szálaserdőbe vezetett az utunk. A cserkészutak dermedten nyúltak el a fagyos avar alatt, az őszi szarvasbőgésekről álmodoztak, amikor még söpörték, tisztogatták őket. Álmából felvert mókus szaladt az egyik fa törzsén, akrobatamutatványokat rendezett nekünk, majd eltűnt.

Az éjszakát egy félig földbe ásott kunyhóban töltöttük, amely hajdan szénégetők búvóhelye lehetett.

— Csapd el a havat az ajtó előtt — kért apám. ö maga tüzelő után nézett, aztán, hogy elég száraz gally, rőzse összekerült, tüzet raktunk a kunyhó közepén. Kesernyés cserjeszag áradt szét, majd nemsokára pattogni kezdtek a száraz ágak, szürke füstöt pipáltak a kunyhó tetején át, a gomolygó hófelhők felé. A nyirkos, dohos szagot kellemes illat váltotta fel, majd apám néhány elszáradt fenyőgallyat is vetett a tűzre, amelytől egyszerre ünnepélyes gyantaillatú lett a levegő.

— Fázol-e még? — nézett rám féltő tekintettel.

— Nem is fáztam — vágtam rá büszkén, és kihúztam magam, mintha én is kalapban lennék, és úgy tennék jelentést.

A friss, erdei szénán csodálatos fekvőhely kínálkozott.

— Vetkőzz neki! — biztatott, ő maga pedig mindenekelőtt levette a kalapját, az ajtófélfában levő nagy, kampós szögre akasztotta.

— Ha idegenben vagy, a kalapod mindig a kezed ügyében legyen, mert sohasem tudhatod, mikor lesz rá szükséged.

— Hány esztendős már ez a kalap?

— Annyi, mint te! Akkor vettem, amikor születtél, de az igazat megvallva, egy kicsit már meglátszik rajta az idő. Én azonban így, viseletesen szeretem, mert, tudod, az új kalappal eleinte sok a baj, csak esztendők múlásával igazodik az ember fejéhez. Sötétben, ha száz kalapot próbáltatnának fel velem, ennyi év után is ki tudnám választani a magamét.

— Megszokja az ember — próbáltam okoskodni. Aztán, hogy apám beszédes kedvében volt, megkérdeztem tőle:

— Nekem mikor lesz kalapom, édesapám?

Eleinte nem válaszolt, csak tett-vett a kunyhóban a tűz körül, kirakta az elemózsiát, végül felém fordult:

— Gyerek vagy még a kalaphoz.

24