Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Pethő Gizella verse - Szalay István: A kalap

PETHŐ GIZELLA

Keszthely: Kestetics-kastély

Ülünk

csak szótlanul

1

Minket már szerelmünk sem ment meg.

Vacogó szívvel félve lessük, válásunk kínja kit terít le előbb.

Megszabadultunk terheinktől nem jön már semmi ezután ülünk csak szótlanul sután s mintha nem volna semmi fontosabb,

azt figyelem hogy hamvad lassan égő cigarettád.

SZALAY ISTVÁN

A kalap

Nagy tisztelete volt az apámnak, de még a kalapjának is. Tulajdonképpen nem volt az a kalap különleges, hiszen amolyan egyszerű, hétköznapi, zöld, zsi- nóros erdészkalap volt, amelyen meglátszott már az idő múlása.

Amikor mi, gyerekek, hazamentünk az iskolából és a konyhában, a fogason megláttuk az apánk kalapját, meghúztuk magunkat, mert tudtuk, hogy ha itthon van a kalap, akkor itthon kell lennie apánknak is.

Egyszer bejött hozzánk egy favágó és azt kérdezte anyámtól:

— Itthon van-e a gazda?

Anyám tésztát vagy mit főzött, forró vízzel bánt, talán a kezére is csöppenhetett belőle valamennyi, mert csak úgy, hányaveti módon odaszólt az embernek:

— Nem látja, hogy itthon a kalapja?

Amikor nagyobbacska lettem, megértettem néhány dolgot a kalappal kapcsolatosan.

Tudtam, hogy nem elég az, hogy a kalap az apám fején van, de az sem mindegy, hogyan áll rajta. Másképpen tette fel a kalapot reggel, mielőtt az

22