Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az utolsó akkord (kisregény)
lotta: írjak operát Puskin Anyeginjéből. Tüzetesen átolvastam a művet. Felizzítottak a szenvedélyek, megelevenedtek a jellemek, s zongorához ültem. Kísértett az Artót motívum is. Az elutasított Tatjána megalázottságára, később visszaszerzett méltóságára hangoltam rá. Elővettem a negyedik szimfóniát is. A lázas tevékenység teljesen lekötött. — Ekkor robbant be az erőszakos hallgatónő ... — Nem fiam, legyünk csak tárgyilagosak. Levelekkel ostromolt, de ezekre rá se hederítettem. Ugyan kérem, a fruska nálam tíz esztendővel fiatalabb. Különben is az ilyenek általában beleszédülnek mesterükbe. A posta azonban hozta az újabb, most már idegesítően fenyegető küldeményeket is. Megrémültem. Ilyen sorokkal csapdosott: „... Egész nap otthon voltam, egyik saroktól a másikig vánszorogtam, mint egy féleszű, csak arra a pillanatra gondolva: mikor láthatom önt? Legszívesebben a nyakába ugornék, és megcsókolnám, de mi jogom volna ezt tenni? Vakmerőnek hihet... Biztosíthatom, erkölcsös, érintetlen lány vagyok Nincs rejtegetni valóm ön elől Az első csólkom az öné lesz és senki másé e világon... Nem tudok ön nélkül élni, ezért rövidesen végzek magammal Engedje meg, hogy még egyszer láthassam és megcsókolhassam és a csókot magammal vihessem a másvilágra. Ég önnel, örökké az Öné...” — Bátyám bedőltél... — Könnyű azt mondani. A librettóval bíbelődtem. A főhős lélektelensége zavart. Ugyanígy cselekedjek? Meghaljon valaki miattam. Idegronccsá tesz majd a lelkiismeretfurdalás. Beszéltem vele. Megpróbáltam meggyőzni. Hangsúlyoztam: fáradt, megviselt, túlontúl érzékeny, együttélésre alkalmatlan vagyok. Szótlan társnak, néma barátnak is a legpocsékabb, ő azonban nem adta fel. Rajongott, ígért, istenként dicsőített, múzsámnak minősítette magát. Bólintani kellett, mert megint az öngyilkosság rémével riasztott. Kétségbeesetten pillantottam rá. Mintha idegnyugtató álomképem nézne rám. De csak egy villanásra. S nyoma sem volt annak a semmi mással össze nem téveszthető kábulatnak. Hirtelen döntöttem, ámítva magam, hogy végre én is beállók a menetbe, s olyan polgár leszek, akárcsak mások. Anatolnak már-már lelkendeztem: „A lány, akit elveszek 28 éves, nagyon tisztességes és vonzó, és szerelmes belém. Egészen szegény ... Nemcsak tudomásotokra hozom közelgő házasságomat, hanem meg is hívlak rá. Te és Kotek lesztek az egyedüli tanúk. Kérd meg apát, ne mondja el senkinek, és te sem... Magam írok majd Alexandrának és a fivéreimnek.” — A papának is jeleztem! „Drága Apám! Elhatároztam, hogy megnősülök, és új életem küszöbén kérem áldásodat. Leendő feleségem szegény, de bájos fiatal lány, és odaadóan szeret. Kedves Apa! Tudod az én koromban nem házasodik az ember előrelátás nélkül, így ne nyugtalankodjál. Biztos vagyok benne, hogy jövendő feleségem nagyban hozzájárul majd megnyugvásomhoz és boldogságomhoz." — örülhetett az öreg, mert mindjárt válaszolt: „Édes fiam, Pjotr! Megkaptam leveledet, melyben áldásom kéred házasságodra. Nagyon boldoggá tett és megörvendeztetett a hír. Nincs afelől kétségem, hogy jövendőbelid megérdemli ugyanazt, amit 83 éves apád és egész családja ad neked, és nemcsak apád, hanem mindenki, akit ismersz. Írd meg esküvőd napját, hogy elmehessek és áldásomat adhassam rátok, és elvihessem az ikont, mellyel keresztanyád áldott meg, a kedves és okos Nagyezsda Timofejevna.” — Rémületes . .. 17
