Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Jenei Gyula költeménye

— Borzalom, katasztrófa. S akkor fogalmam sem volt róla, hogy a Vész szelei fodrozzák a viharfelhőket. Majdhogy ujjongtam. Teljesítem férfiúi kül­detésem. Alkárcsak milliók teszik. Nagylelkűségem tudata fellengzőssé for­mált. Hiúságom is legyezgette az, hogy valaki odavan értem. Vége az egye­düllétnek. Lesz, aki pátyolgat... Jézusom . . . Közelgett július 18., az esküvő napja. Színhelyül a Szentgyörgy templomot választottuk. Anatol gondterhelten érkezett, de én ebből semmit sem vettem észre. Utólag jelezte: ki akart áb­rándítani. Az Anyeginből idézett volna, de nem merte citálni: „Hogy élnék természetem ellen, Rossz férj és apa volnék én ...” — Attól tartott, hogy letorkollnám. Meckné, az örök mecénás se szólt közbe, pedig tisztában lehetett mindennel. Előtte sem volt kétséges, hogy tőrbe csaltak, rámcsimpaszkodták, édeskedéssel, színjátékkal torzították el éleslátá­somat. Mindnyájan megadták az esélyt — jószándéktól vezérelve — totális csődre, arra a kataklizmára, amelynek hatása még most is frissen munkál bennem. Arám kivirult. Hát persze, a szabadon repdeső, ezerszínszárnyú lepke berepült a számítón tervezgető pók hálójába. Vergődni, kétségbeesetten csap- dosni. Néztem a mosolygó, az elégedettséget színlelő rokonokat, barátokat. Az én aranyfürtös ábrándcsodám hiányzott közülük. Valahonnan, az egyik tá­volabb eső oszlop mögül viszont hivogatóan pillantott rám a fekete csuklyás Halál . . . (Folytatjuk) u> JENEI GYŰ A dáliák csöndje lángvörös dáliák csöndjébe rohadok. szavaimat elnyeli a semmi, s kezemmel, mert ölelni vágylak, úri hideget markolok, száműztél detoxikáit éjszakákba; egy ijedt neon alatt benézek ablakodon, kifeszített, halványkék lepedőnkre nagy, sötét árnyak hullnak: viaszbábuk vagy fénytelen csillagok. Fetsöörs: 1‘reposti templom 18

Next

/
Thumbnails
Contents