Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Simonyi Imre költeménye - Páskándi Géza: A vigéc
KÁDAS: Én kérem ... nem vagyok .. . PÉNZES: Jó, én tudom, hogy nem épp a falu bikája... de mégis mit tett volna? KÁDAS: Hazaküldöm, uram. A szüleihez, uram. Én ezt tettem volna, igen ezt... (Szemében igazi könnycseppek.) PÉNZES: Most meg sír, mint egy taknyos kölyök, de verni ezt a kiválóságot, püfölni itt a szemem láttára egy elit-embert, egy zsenit — ez bezzeg nem idegen magától. Maga hekus volt? Hogyan is jutott ilyesmi eszébe? KÁDAS: Ö is lehúzta a vizet — ugyanott! (A fürdőszobára.) PÉNZES: Igen? De milyen szöveg közben? És a maga jelenlétében húzta le? Szégyellje magát, hogy egy lángelmére merte emelni illetéktelen, dilettáns kezét. Maga ámátőr! Tűnjön innen, de azonnal! A szobájába, ott zokogjon! (Kádas torkából halk sírás, kirohan. Csend.) SZUNNYAY (fejét felemeli): Ezt azért... nem kellett volna... PÉNZES: Még védi? Egy villanyóra-leolvasó mer magához nyúlni? Ahelyett, hogy örvendene, hogy magának egyáltalán gusztusa támadt a lányára. Pfuj! SZUNNYAY: Istenemuram ... Keresnem kell egy másik albérletet... Elismerem, ezt mégse kellett volna tennem. De megszédített a fiatalsága... a makacsság, amivel követett. Mindenüvé követett... az ifjúság árnyéka ... utolsó lehetőségem az életben... nagyapa vagyok, nagyapa! És az én akaratom se a régi már... Annyi minden a fejemre gyűlt. Három feleségemtől négy gyermek... ök vígan élnek... Én meg... az adót, csak az adót! PÉNZES: Magára nagy feladatok várnak, Szunnyay! Ne keveredjék ezekkel. Megmondtam, lépjen be előőrsünk soraiba. Egészítse ki sorainkat. Zárkózzon fel! Nézze, itt a tagsági könyve... (Nyújtja.) SZUNNYAY (csak bámul): Már... ki is töltötte? PÉNZES: A késlekedés nem kenyerem, Szunnyay! SZUNNYAY: De hiszen még komolyabban nem is beszéltünk. (Közben borogatja arcát egy vizes zsebkendővel.) PÉNZES: Mondtam, hogy ne féljen, ez végül is csak egy klub. Egy hobi- klub, semmi más. Nem is annyira párt... És nem is annyira illegális, na! Ügyeltem arra, hogy legális keretek között dolgozhassunk. A hatóság támogatását is élvezem. Elvégre az ifjúság nevelése nem kis dolog. Abba fantázia kell. Márpedig mivel foghatnánk meg őket, ha nem épp a kozmikus erőkkel, idegen bolygókkal, miegymás. így titokban ők is segítenek. Ne tudja a jobb kéz, mit cselekszik a bal. (Kacsint. Kis csend.) Minek tétovázik? Végül is azt akarom megvalósítani itt és most, amit maga írt le a könyveiben. Hogy előkészítsük nékik a talajt. Legyen józan eszünk! Legyünk földi képviselőik! Mert amikor már itt lesznek, mindenki őket akarja majd szolgálni. De ha mi több lépéselőnyt szerzünk szolgálatúikban, úgy a bizalmat nekünk szavazzák meg. Hát nem érti? El tudja képzelni, hogy örökké csak ez lesz itt a földön? El lehet ezt képzelni? Ép ésszel? És azt el lehet képzelni, hogy éppen mi, földiek javítjuk meg saját életünket, sorsunkat? Egyedül? Mi, akik eddig mindig mindent elrontottunk? Nem, uram. Én sokmindenből kiábrándultam már, de most az egyszer nem tévedek többé! Én most jó csapatot csinálok! Jó gárdát! Újat! A régi gárdámból ki — és be ide! Ahol senki se ismer még! Itt f jlytatom! A harcot! A célt! Ü nevünkön megújulunk! még! Itt folytatom! A harcot! A célt! Űj nevünkön megújulunk! /Folytatjuk! 13
