Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - FOLYÓIRATOKRÓL - Hat dühös ember az Új Idő-ben

korlát nélkül mondják a magukét. A második, az áprilisi számban Végh Antal, az elnök, többször is szerepel, több témát, több kínos kérdést is megtámad, Hernádi Gyula úgyszintén. Hol teljes névvel, hol szignóval, hol kitalált névvel.

Emlékszünk a Tizenkét dühös emberre? Előbb csak fanyalogva, kelletlenül fogtak a munkához, amikor aztán belelendültek, mindenki teljes erővel, elszántsággal, az igazság iránt érzett vakmerő dühvei, kitartással akartak túllenni a feladatokon. Ezt a hat írót is vad szenvedély viszi-sodorja bele ebbe a ki- tárulkozási versenybe, ami mostanság folyik. Akármelyiküket nézem, letette már az irodalom asztalára, ami feljogosítja valamennyit a komolyan szólásra, alkalmasint, a merészebb küzdelemre is. Amikor itt megjelenő írásaikat olvasom, az okfejtéseket végigkísérem magamban, óhatatlanul közbeszólnak eddigi olvasmányélményeim. A stílus egyiknél sem változott. Ismerem mondatszerkesztési technikájukat, előre ki tudom számítani az alkalmazott hangsúlyokból, mikor, minek és hogyan lendülnek neki, milyen csattanóval zárják a gondolatsort. Akar-e többet mondani a szerző, mint amit tárgya sugall ?! Mert nemegyszer megesik, hogy a szenvedély elragadja a tollat, a tinta ömlik magától, vagy a toll nem tudja abbahagyni a mozgást, vagy a karizmok nem szeretnének leállni, amíg az agyban a felháborodás el nem csitul.

Ezek az írók irodalmat és közéletet írnak. Nem a gazdaság kétségbeejtő helyzetét siratják, de abban az erkölcsi iszapban keresik a félhalottakat, a fuldoklókat, akik maguk vezették-von- tatták idáig ezt a csomóba zárt társadalmi menetet. Félelmetes — közelről nézni meg egyenesen riasztó —, netán a látásra és a szervezetre is káros talán belelátni, mekkora állapot alakult itt ki. A téma okán Csendes Csabát olvastam el előbb, az utolsó oldalakon (Még a köszönésemet se fogadták . . .) arról, hogyan szeretett volna interjút kérni Kádár Jánostól, akkor nekem is eszembe jutottak az ötvenes évek. Ma is van indokunk félni. De félnek azok is, akik annak idején egy kézlegyintéssel a tájékozatlanság, a viszonylagos gondolkodás és egyéb korlátáik miatt, tönkre tudták tenni a magyar szellemi életet, odadobva a hízelgő tányér nyal óknak koncként azt, ami a jövőnk lehetett volna. Páter Bulányi erkölcsi nagysága egy kemény sors tartóereje, miközben Aczél György, a tegnap még teljhatalmú kul- túrfőnök, lakonikus rövidségű levelet küld a válasz helyett: „Kollektív interjúkérdéseikre válaszom: koncepciós perben már voltam vádlott és elítélt”. Dátum, aláírás. A tizenkettedik interjúkérdés így hangzott: „Mit bánt meg, mit csinálna másképp?”.

A többi kérdés se sokkal kisebb horderejű. El is képzeltem, hányféle választ lehet erre a látszólag általános kérdésre adni? Amíg bogozgattam magamban a kitérő és a hiteles válaszok közötti lehetőségeket, magam is gyötrődtem. Mi mindent végigéltünk?! Gonosz idők megpróbált tanúi vagyunk valahányan. Ma senki nem tudja, tudhatja, holnap melyik oldalára billen ez a viharban dobálódzó haj ócska. Ki marad felül, ki kerül alulra. S miközben folyton hajtogatjuk. hogy az idő változik, és mi is változunk az idővel; nem szabad az akkori eseményeket elkülöníteni azoktól a körülményektől; ma minden másként látszik; könnyű most okosnak lenni, akkor álltak volna! (hagyták volna?) a a piramis csúcsáról jött az értelmetlen nyomás, a piramis csúcsát is nyomták; nemzetközi helyzet volt, és bonyolult volt, és egyre élesedő osztályhelyzet, meg belső ellenség, stb., stb. Ez akkor igaz is lehetett. Részben. De ami ma is igaz! A diktatúrák lényegét és elképesztő szélsőségeit a 39. oldalon két profilkép és térkép állítja elénk. Nem akarok hinni a szememnek. Milyen szemnontok szerint kell és lehet még élnie egy-egy népnek, amíg a képtelen egyéniség, a félrecsúszott öntudat tombol?

A lapot tényleg nem lehet letenni, nincs lusta oldala. Sőt az első és második szám között megjelentették az első különszámot is. Azt egyvégtében ki kellett meríteni, mert a csattanója egy elmaradt Berkes: András-vallomás, az íróval készített interjú szövege lett volna. Csak a kérdések nyitják a szájukat. És ágaskodik bennünk az az aggodalom, hogy a kor ilyen csillagai, mint Ber- kesi, mit gondol ma magáról és arról a magyar közvéleményről, netán népről, a nemzetről, amely elé fároszként, íróként állt ki?

F. A.

86