Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 3. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Változatosság szemléletben és műformákban
AZ MMK ÉS A HEVESI SZEMLE GALÉRIÁJÁBAN Változatosság szemléletben A Fővárosi Pedagógus Képzőművész Stúdió, az egri szakkörös tanárok pesti vendégszereplésének viszonzásául, gazdag anyaggal jelentkezett Egerben. A harmincöt éve létező alakulatot mostanság Fischer Ernő festőművész vezeti. A bevezető megállapítás után, magától értetődik a hasonlat: ez a huszonegy fős csoport úgy viselkedik, él és alkot, mint egy osztály, ahol az osztályfőnök a katedráról szétosztja a szakmai tudást, néha megszabja azt is, mihez kezdjen a készségtantárgy szorgalmas tanulója, osztályoz is talán, még év közben is, többször feleltet. Korrigál is, ha úgy érzi, valahol egyik-másik kedves tanítványa túlment a szakma szabályain, liberálisabbnak merészkedett a megengedhetőnél. Mert a szabályokat minden műfajban, így a képzőművészetben is illik betartani. Az eredmény és a lelkiismeret előbb-utóbb visszaköszön az ő javítani-beismerni szándékozó ítéletével. És, mint minden osztályban, az osztályfőnökhöz állnak közelebb és távolabb azok, akik a közösségben nagyjából egységet alkotnak. Ebben a közösségben az egyik teljesen magáévá teszi, amit a mester mond, mert a példakép tartalmilag, formailag egyaránt meghatározza számára a fejlődést is, a követendő utat is. Megint mások, messzebbről mérik be az irányítót, úgy igazodnak hozzá, hogy a tartalom is, a forma is csak annyira kötelezze el őket, mintha tanácsot kapnának egy rokonszenves oktatótól, aki jó barátjuk is. Mindezt azért bátorkodtunk így, ilyen megközelítésben leírni, mert láttuk a hetvenöt éves Fischer Ernő munkásságát: tág horizont, a témák sokirányúsága, sokrétűsége és néhány fő tartománya jellemzi. Ha ő vezeti ezt a stúdiót, illő megkeresni az igazodási pontokat, ahonnan ezek a jó szellemiséget árasztó képzőművész-tanárok elindultak, ahová igazodnak. Félreértés ne essék: itt senki nem másolja szolgai módon a mester keze nyomát. Sem tartalomban, sem stílusban, formai megoldásokban nem sokszorozói Fischer Ernő látásmódjának, lelki tartalmának. Az természetes, hogy az egyéniség varázsa, a barátság, a rokonszenv, a vonzalom példaképül is szolgál. Van, akit a művészi alázata elvezet odáig, hogy megkísérli a mester gondolatainak, érzéseinek utána menni: van itt néhány Corpus, katedrálisra emlékeztető fantáziakép, a természet és az emberi alkotásnak a törvényszerűségéit lejegyezni akaró alkotás, amely mintha közös élménye lenne a társaságnak. De minden festményről, minden grafikai lapról leolvashatók azok a külön jegyek, amelyek a szerzőt azonosítják. Tudatos értékteremtés követhető nyomon, bármely alkotást, bármely modern lakásban fel lehet akasztani a falra, atmoszférateremtő ereje van a szakmailag szabatosan megfogalmazott témáknak. Alföldi László és Köllűs Judit a középkor és a keresztényi szellem szószólói azzal, ahogyan a vallási misztérium legdrámaibb pillanatait, a lélek számára a legtisztábban átélhető áldozati eseményt, az arra való utalást megjelenítik. Bíró Judit Sopronról gondolkodik el, színesen idézi az Alvó Buddhát, mert az emberi történelem nem csak Európában adott mértéket elmélkedésre. Bodonyi Ferenc fényben fürdeti témáit, T. Horváth Éva a látványok felületét érzékelteti, Juhász Erika a tájat, a szűkebb hazát, Lukács Agnes az unhatatlan Dunát fogja keretbe, Papp Miklós a hajnali vízpartot, Pokorny Marcella Tardosbányát, dr. Udvarhelyi Kendoff Károly frankhegyi erdőrészletet örökít meg akvarellben. Aktok, portrék Lisziák. Elektől, Kiss Jánostól — nem minden nosztalgia nélküliek —, Nagy Imre Zsámbék mellé szénnel női portrét tűz fel. Szarka László bukolikus hangulatot teremt a Kirándulókkal és a Pásztorlánykával, szép krétarajz Kissné L. Erzsébet Leányfeje, Pólyák Erzsébet A föld mindenkié aláírású kollázsa politikai hivallás- ként is hat. Dr. Csengery Béla Freskótöredéke a beleélési készség dokumentuma is. Abonyi Béla temperái és Berkes András olajfestményei szemléleti önállóságról vallanak, lírával és jó színérzékkel. A kiállítási anyag két tényről győzi meg a látogatót. Az egyfelől nyilvánvaló, hogy a készség és a munka fegyelme nem főhivatás kérdése, hanem elmélyült szemlélődés eredménye. A másik, talán ennél is fontosabb, vagy ezzel egyenrangú: az emberek csak azt tudják, akarják elhihetően megváltani, amit a belső kényszer kér — kikövetel tőlük. Ezt hívják — jobbik esetben a szép, igaz tartalom okából — lelkiismeretnek. Ne szégyelljük ezt bevallani, ha már mozgásban van ez a kicsiny és sokat szenvedett ország és benne ez a nemzeti tudat. 76
