Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 3. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Forog a színpad

magyarázva ezzel azt is, hogy a színháznak és a közönségnek egyaránt kell a lazítás, az a forma, amelyben az önfeledt játékosság, netán a szatíra finomabbra csiszolt kiadása szórakoztatja, elandalítja a nézőt, hallgatót, a mesével, a zenével, miközben utal is egy-egy mozzanattal arra, hogy a közelmúltról így is lehet beszélni, így is lehet mérleget vonni. Mintha csak bohókás fecsegés, ötlet volna-maradna az egész, holott...

Nem titkolódzunk. A színház váltása, a dórból a mollba, a zenés komédiával válik markánsabbá az idén. Katajev egykori szövegét, tehát a mesét zenével tette oldottabbá, Romhányi József versei alakították lendületesebbé. Mert a fordított szöveg és a tehetséges versíró Romhányi alkotásai messze elválnak egymástól. No, de miről is írt Katajev?

Van egy exkluzív szanatórium, ahová csak a szovjet társadalom kivételes rangú, beosztású, hatalmú, fontosságú, megbecsülésű, kivételezettségű állampolgárai juthatnak be. Gyógykezelésre? Ha szanatórium, akkor ez olyasfajta intézmény, ahol inkább a megfáradt idegrendszert nyugtatják, állítólag célratörő terápiával. Itt van orvos, ápoló, recepció, mint a szállodában. És természetesen van kontroll is, amely szűri-szűrné a betoppanókat, mert hát ide még véletlenül sem tévedhet be gyalogos, szürke, a jogban jól körülhatárolt átlagállampolgár. Itt mindenki kivétel. Az is, aki ide bejöhet, az is, aki itt bent tevékenykedhet. Mire a játszadozás végére érünk, nyugodt lelkiismerettel nyugtázhatjuk, hogy itt nem a vasárnap a bolond, ahogyan a színlap állítja, nem is az egyes szereplők, akik inkább csak áldozatai hamis, de komolyan vett önmaguknak, hanem bolond az a logika, amely alapján ezek az emberek élvezik-élik kiváltságos helyzetüket.

Zürcsev egy aláírásért keresi Leót, azaz Bujkálovot. Annak azonban üldözési mániája van, hiszen az aláírás olyan nyoma egy intézkedésnek, amely letagadhatatlan. S hányszor kell aláírnia ennek a Bujkálovnak, aki egyebet sem tesz, mint ezt a hatalomnak is felfogható aláírási kötelességet gyakorolja. Ennyi az ő fontossága. Aztán itt van ez a nimfomániásnak tűnő profné, az ő félig kelekótya férjével. És megjelenik, hogy fiatalok is legyenek a darabban, a bajnoknő, majd az ő tengerésze és a mondvacsinált, nyögvenyelős kergetőzés lendületet kap, zenét, megoldást is. Hiszen itt van a direktrix, a Vera Sznobkó, és az ő elmeorvosnője, Mert, ha megakad a libikóka, kell azt mozgatni. Mindaddig, amíg nem érkezik Róza Zürcseva, a slemil felesége és mindent jól a helyére boronái.

Még azt is hozzátesszük: mindez zenével dúsítva, tánccal párosítva, némajelenetekkel hosszan meggubancolva. Talán azért is, hogy a félig bolondok vagy a megjátszott jellemparódiák mögött észrevegyük: itt nem az időpont, a hirtelen mindenki-mindenkit-keres-félreértés-megtalálás zavara és átlátszó logikája, a látás a fontos, hanem az, hogy ez a több évtizede, máshol, más körülményekre, körülményekből szőtt darab ma is szórakoztasson minket. Minket, akik sokkal merészebb bohózatokon, emberi és jellemi mutatványokon vagyunk túl manapság, semmint kedvünk lenne nevetni-mosolyogni, esetleg bölcselkedni ezeken a magukat igencsak ferde gerinccel és öntudattal hordó figurákon? Ezek a bürokraták ma is, sokkalta tragikusabb túltengésben léteznek itt, ott és amott, mintsem, hogy ezen a primitívségen és a butasággal elegy látszaton harsányan tudnánk mulatni.

Van olyan érzésünk, hogy Aldobolyi Nagy György zenéjéért vették elő ezt a hamar hervadó komédiát; az is számíthatott ebben a kalkulációban, hogy a hetvenes években még a pesti színészek is fel tudtak egyet-mást dúsítani játékukkal ebből a „csacskaságból” és csakis azért, mert a hetvenes években mi is hol előre meneteltünk két lépést, hol hármat hátra.

A rendezést a zeneszerzőre bízni, igencsak kockázatos vállalkozásnak tűnik így utólag. A szereplőgárda minden tagja sajátosan lehet itt bolond, a végén mégis össze kellene állnia egy egységes produkciónak. De ez most és itt nem jön össze — pestiesen szólva. Azért nem. mert a rendező nem veszi észre, vagy ha igen, nem törődik vele, hogy ezek a színészek, akik ebben a játékban részt vesznek, maguk is egyéniségek. És ha elvállalnak egy játékot, abba bele akarják adni magukat is. Ettől a leírt darab csak jobb lehet. Itt azonban a rendező valahonnan vett kliséket mozgat, és azt akarja mindenáron, hogy a tánc és a zene közti részek a mozgás és a dallamok alá legyenek vetve, ne kapjanak olyan hangsúlyt, ami nélkül ezek a figurák igencsak papírmaséhpz hasonlítanak. Példa: Bókái Mária viszonylag hosszú monológban számol be partnerének arról, hogyan zajlik le náluk a proffal egy féltékenységi jelenet. A párbeszédszöveg kiált a dramatizálás után, de a rendező hagyja recitativóban a dolgot, mert nem érdekli, hogy a közönség unja az egysíkúan előadott szöveget. Alig hisszük, hogy az olyan rutinos művész, mint Bókái, ne gondolt volna erre a megoldásra. Még szerencse, hogy M. Horváth József, a zenés műfaj oszlopos tagja, aki egymaga elhord egy ilyen pro69