Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 3. szám - KÖZÉLET - Gábor László: Reformműhely Kecskeméten

vagy lényeges lépést teszünk a reformok terén, vagy vegetáló lesz a magyar nemzetgazdaság. Aztán, néhány mondatban, szinte történészi pontossággal felvázolta az eddig megtett utat: a központosított, sztálini modellnek nevezett tervgazdálkodás már a 60-as évek végén kimerítette fejlődési lehetőségeit. A részlegesen működő piac elvére épülő gazdasági rendszer pedig a 80-as évek elejére jutott el idáig. Ki kell építeni tehát a teljes körű piacgazdálkodást. Ehhez gazdasági demokrácia kell, a tömegek, a politikai pártok és a társadalmi mozgalmak révén valósíthatnak meg széles körű ellenőrzést a legfontosabb gazdasági döntések felett. Szerinte a nép, a kisember érdekein alapuló demokráciára van szükség Magyarországon. A következő három-négy évben fejleszteni kell a piacgazdálkodás intézményrendszerét. Aktív szerep illeti meg a tulajdonosi érdekeket, a tőke hatékony újratermelését. Üj formában kell működtetni a közösségi tulajdont és széles működési területet szükséges adni a magánvállalkozásnak. Ezt viszont, állami, központi kényszerszervezéssel nem lehet jól megoldani.

Hozzáfűzte persze, hogy az új minőségű gazdaságfejlődés jelentős kockázattal jár. Nagyobb erőforrások szükségesek, mint amelyek az ország rendelkezésére állnak. Külföldi erőforrások kellenek, amelyek valóban a kitörés szolgálatába állíthatók. Nézete szerint kétpiacos külkereskedelmi politikára van szükség, le kell térni a túlzottan KGST-együttműködésre épült útról. Viszont nem lehet egyik integrációból a másikba egyszerűen átlépni. A piaci kapcsolatokat — kétoldalú alapon — a KGST-országok közül az eddigiek alapján a Szovjetunióban lehet kiépíteni.

Mint gazdaságpolitikusnak, nyilvánvalóan számot kell vetnie az emberek tűrőképességével is. Ezért sietett leszögezni, hogy egy-két esztendeig sajnos nem számíthatnak a dolgozó emberek az életszínvonal javulására. Jó esetben először a fogyasztás csökkenését lehet megállítani, aztán kerülhet sor a reálbérek szinten tartására, majd az életkörülmények javítására. A politika reformja nélkülözhetetlen. De a magyar társadalom és annak gazdasági alapja nem érett arra, hogy azonnal meginduljon a politikai hatalomért a harc. Szükség van persze versengő pártokra. De a többpártrendszer hasznossága azon múlik, hogy a konfrontációból milyen rövid úton juthatunk el a gazdaságpolitikai törekvések szembesítéséig, és az ésszerű kompromisszumokig.

S a végén ő is levonta a konklúziót: az MSZMP-nek egyértelműen a reformok pártjává kell válnia. A pártszakadás a kibontakozó reformokat és az egész országot legjobb esetben is súlyosan visszahúzná.

A következő felszólaló, Tabajdi Csaba külpolitikus, szélesebb horizonton helyezte el az addig elhangzottakat. Azt emelte ki, hogy kiszolgáltatottságunk kettős: Keletnek ugyanúgy el vagyunk kötelezve, mint Nyugatnak. Ezért szűk sávon mozoghatunk, lehetőségeink korlátozottak. Aláhúzta Nyers Rezső megállapítását, mely szerint nem olyan egyszerű átlépni egyik integrációból a másikba. Gazdaságunk — minden illúzió ellenére — képtelen lenne erre a lépésre. Elmondta, hogy válság idején messiásokat vár a nép. Ez az elképzelés nem reális: bölcs politikusokra volna szükség. Előttünk Finnország példája lebeghet, amely képes volt egyensúlyozni a két rendszer között és sajátos szuverenitást alakított ki. Át kell lépnünk a Rubiconon, ez pedig a hatalommegosztás. Más választás nincs. Előttünk lebeghet Lengyelország példája, ahol 1981- ben bevezették a szükségállapotot, de semmit sem értek el vele. Most tették meg azt, hogy leültek a nemzeti kerékasztalhoz, csupán néhány évvel odázhatták el ezt a tárgyalást, s közben stagnált a gazdaság. Kifejtette azt is, hogy „szent dologként” kezeljük a pártcentrum kérdését. Pedig, gondoljuk csak el, hogy például az SZKP-ban Gorbacsov centrista-e. A főtitkárnak nem feltét37