Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Simonyi Imre költeménye - Páskándi Géza: A vigéc
SZUNNYAY: Szegény Faustina, ne adja el a lelkét! Menjen! Ne lássák meg így • • • (Ketten kétfelé, gyorsan el. Kádas be pizsamában, vígan fütyörészik. Odaszól a szoba tárgyainak.) KÁDAS: Szabad szombat! Üdvözlégy, önműködő cipőkanál! Isten hozott, málnaillatú fogpiszkáló! De hol az új villamos beretvám? Margit! Margit! MARGIT (suttogva): Emlékszel arra a versre, amikor a költő kimegy a konyhakertbe és meghajol minden zöldségféle és virág előtt? Hogy is mondta? Ó, istenem, de butulok !... Pedig hányszor elszavaltam az iskolában . . . KÁDAS (hangos szavalat): Jer, barátom, lépegessünk Kis kertednek utain ... S dohogás nélkül nevessünk Mások boldogságain. Jer, e répánál térdeljünk, Jer, kacsint a tulipánt, Jer, e töknél süvegeljünk: — Mind használ ez, s egy se bánt! No, igen... én is épp így szólongatom e szerkentyűket, mint ők a répát, tulipánt... MARGIT: Ez az! (Suttogva.) Csokonai! PÉNZES (hangja, kiabál): Nem erről volt szó! Nem erről volt szó! (Kis csend.) KÁDAS: Mit mond, Pénzes úr? (Aggódó.) MARGIT (nyel egyet): Igaza van. Nem erről van szó. Tudod, nemigen kedveli Csokonait. Még a nevét se szereti hallani. (Súgva, nyugtalan.) KÁDAS: De azért nagyon rendes ember. Igazi lángelme. Képzeld, ebből a zseniális hátvakaróból tegnap eladtam neki harminc darabot. MARGIT: Ezt még nem is láttam. Hogy működik? KÁDAS: Egyszereűn zseniális. A válladra teszed, mint valami piócát, ő pedig önműködően elindul a viszketés irányába, mindig a viszketés irányába... Nincs többé ajtófélfa, édes nejem! Nem kell, hogy mást kérjek meg: vakarja már meg itt vagy itt... Szabad leszek, ebben is szabad ... MARGIT: Pedig, ha néha megkértél, hogy vakarjam meg — az olyan: jó volt.. . KÁDAS (mélán): Nincs is jobb, mint egy lángelméjű lelemény. Ez úgy mászik, mint egy bogár. Épp, mint egy bogár. Ez a szerkezet, mint a varázsvessző, épp ott áll meg, ahol viszket, érted? És, ahol viszket, elkezdi súrolni, dörzsölni. Ha kiáll belőled a viszketés, kész, Ő is megáll. MARGIT: De hát mi lehet benne? (Nézegeti.) KÁDAS: Mi? Olyan anyag, aminek az a tulajdonsága, hogy elindul a viszketés felé, mindig a viszketés felé! Önműködően. A viszketés — energiája vonzza — delejezi. Szóval a viszketés az ő mágnespatkója. (Szinte dédelgeti, mint egy kisdedet.) MARGIT (már-már durcásan): És miért fordítva? KÁDAS (leesett áll): Hogyhogy fordítva? MARGIT: A hátvakaró legyen a mágnespatkó! Áll és magához rántja egész testedből az összes viszketést és jól elintézi őket, ott — egy ültő helyében. Ez sokkal praktikusabb lenne, nem? KÁDAS: Margit, Margit — nincs szebb, mint amikor ez csúszkál a hátadon, mint valami jégen! Mintha korcsolyázna, érted? (Szeme csillog.) MARGIT: Olyan szépen beszéltél róla, hogy viszketni kezdett a hátam. KÁDAS: Azonnal! (Vetk'óztetné.) MARGIT: Nem, nem — ebben az egyben maradi leszek. Hagyományos! A kezed kell. Az emberi kéz... A mancsod, ha úgy jobban tetszik! 9
