Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 2. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Bemutatók a Gárdonyi Géza Színházban

BEMUTATÓK A GÁRDONYI GÉZA SZÍNHÁZBAN

Bródy: A tanítónő

A Gárdonyi Géza Színház műsorra tűzte Bródy Sándor egri származású magyar író századeleji művét, A tanítónőt. A darabválasztás izgató kérdés is lehetne, ha nem tudnánk, mennyire szűkében leledzik a mai magyar színház jó magyar drámák, színművek dolgából. Amik modernek, játszhatók is. Van is, akad is valami üzenetük a mai közönség számára. S bizony: ha a színház igazgatója igényes is maradna, meg meg is felelne az elvárásoknak, nagyon mélyre kell ásnia. Nemrég elment Osztrovszkijig (ott is egy kevéssé ismert darabig, a Tehetségek és tisztelőkig), átvette a lengyelektől Rozewicz Fehér házasságát, most meg Bródy fiatal, pályakezdő tanítónőjét viszi küzdelembe, 1908-ból! Ha a három színpadi mű atmoszféráját, küszködéseit, a társadalmi harcban megfigyelhető felállásokat ösz- szehasonlítjuk, azonnal kitetszik: nem lehet véletlen, hogy ma ennyi hősnő, eny- nyire a szép asszony vagy szép leány körüli harc legyen a fő téma. Sem Osztrovsz- kij, sem Rozewicz, de még a magánéletében egyébként nőfaló Bródy sem, egrisége sem adhat választ arra, miért is vonzódik a mai színház, netán különösképpen az egri, az olyan művekhez, amelyekben a fülledt, drámai atmoszférát éppen az teremti meg, ahogyan a szép nő körül, a csaknem melegágyian fülledt környezetben a férfiak sunyin, alattomban, megalázkodva és megaláztatva, de rókaéhséggel akarják megszerezni a boldogság vélt, elképzelt vagy megteremthető jussát — még a házasság árán is. Mert ezekben a kort is, de az emberek állattanát is felvillantó írói dolgozatokban több értekezésre elegendő tapasztalat, indoklás lapul meg: hogyan próbálkozik — ki-ki a maga módján — a zsákmány megszerzésére, ki, hogyan méri be a zsákmány értékét, netán ellenfeleit, hogyan is akar előnyt szerezni vetélkedő társaival szemben? És főleg, mit cselekszik, ha hoppon maradása, legyő- zetése nyilvánvaló? Kutat-e szövetséges után? Osztrovszkij sem játssza ki minden kártyáját, Rozewicz is többször nyúl hasonló témák után, de Bródyról tudjuk, hogy a zsíros alföldi atyafiak lelkivilágát, a habzsoló vidéki nagyságokat kívül-belül ismerte — önmagáról nem is beszélve —, s tudta nagyon jól, hogy a kiszabott csatamezőn néha nagyon csúnyán végzik a hangoskodók. Meg azt is tudta, hogy a pénz, az anyagi hatalom súlya meggörbíti a legjobban edzett dzsentrigerincet is.

Forduljunk hát vissza tanítónőnkhöz. Flórához, aki tisztességesen és csinosan, a fogadó népséghez képest talán túl magabiztosan és hihetetlen indítékokkal érkezik: csak tanítani akar, szeretni a gyerekeket; az anyja is ezt csinálta, szült hat gyereket, tehát ő is ezt a vonalat akarja végigorsózni az életében. No de, lehet tisztességesnek maradni ott, ahol az emberi rendet, az erkölcsi világot, a társadalmat féloldalára fekteti öreg Nagy István pénze? Ez a paraszt belátható térbeli távolságon belül meghatároz mindent: a plébános lélegzetvételét, a szolgabíró intézkedéseit, a káplán, a kántor gondolatainak irányát, az asszonyokról és egyéb sorsokról nem is beszélve. Ez az öreg Nagy István csak a fiának nem tud parancsolni. Megvan az új tragédia lehetősége is — Bródynak ebben az irányban a szövegből kitűnően is akadt késztetése —, de nem élt vele. Nyitva hagyja az ajtót a játék végén, Flórát elküldi, érzelmei ellenére is a vakvilágba, háromhavi próbaidő és némi megpörkölődés után, keresse máshol a kiutat. Addig azonban áll a bál!

Sorra indulnak a zsákmány megkaparintásáért a félig-meddig jól nevelt kakasok. A tanító, aki szótárt szerkeszt, mert neki egyetemi végzettsége és tudománya van — ami itt senkinek sem kell —, a közös hivatás járszalagján indul, csetlik- botlik; azonnal a körmére koppintanak, amikor bele akar szólni a nagyok dolgába. A szolgabíró amolyan bokacsattogtatós figura, akinek a szerepe itt a próbababáé, hiszen szervezheti maga is a vészbíróságot, mert ért a joghjoz és annak fonákjához, de szolga benne a lélek. Ha az öreg N. I. ráparancsol, tesz ő a pénzért és a célért „mandinerből” is egyet-mást. És itt lebeg — először csak a szavak hátán — ifjú Nagy István szelleme, meg önmaga is, hogy a szokatlan jelenséget, a szokásos módon betörje. S ha nem megy, jön a pénz által diktált, a kor szelleméből folyó udvarlás.

Ezek között áll — olykor magával is birkózva — Flóránk. Aki ugyan boldog akar lenni és azzal, akit szeret, de hát köztük folyik a mindennapi élet szennyes patakja, és az a Duna, amin nem lehet száraz lábbal átgázolni. Ki is nyújtja a kezét, egyszer erre, másszor arra, mintha „tűz-víz szembekötősdit” játszana vele a

77