Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 2. szám - KÖZÉLET - G. Molnár Ferenc: Tűzből pattant milliók
Bármiről beszélünk, mindig oda jutunk, hogy csak úgy röpködnek a milliók. Honnan ez a tömérdek pénz? Azt mondják... jut ismét valami az eszembe. A leg egyszerűbb lesz, ha az érintett-tői kérdezem meg. — Azt mondják, maga stróman. Igaz ez? — Nem is tudom, mi az. — Akkor megmagyarázom. Olyan ember, aki más helyett adja a nevét valamilyen üzlethez. Tehát: azt mondják, hogy az egész kazánügy nem a maga találmánya. — Nem igaz. Ezt Gyöngyösön én találtam fel, és itt is fejlesztettük tovább. — Altkor mást kérdezek. Elégedett ember? — Nem. Sokkal több időt kell eltöltenem azzal, hogy az akadályokat elhárítsam a munkám útjából, mint magával a munkámmal. Ki érti azt, hogy például a postának kifizettem másfél millió forintot, hogy telefonvonalam legyen, de az oszlopok beállításához a tanácstól közterület-foglalási engedélyt kellett kérni, amit fél évig nem kaptam meg. Egy fél év után miért adták meg? Kérdem én, ha benyújtom a számlát a késedelmes intézkedésért, vajon ki fogja megfizetni: a tanács vezetői vagy a rédei lakosok a megillető büntetést? — Valami furcsa fenyegetettséget éreznek ki abból, hogy itt van, úgy gondolja? — Nem hiszem. — Arra nem gondolt, hogy a vezetők kénytelenek a rendelkezéseket betartani? A rendelkezések alaphelyzeteket céloznak meg. Mindig el lehet ettől térni, ha... ! Miért csak a minisztériumokban, a magasabb rangú vezetők tudnak rugalmasak lenni? — Azt mondják, Morvái fütyül a rendelkezésekre. A bíróságon például kijelentette, hogy csak tíz percem van az önök számára. Így volt? — Így. — Azt is mondják, ha bemegy egy hivatalos helyiségbe, felteszi a lábát az asztalra. Ez is igaz? — Ez nem igaz. Viselkedni tudok. — Azt is mondják, hogy Morvái szerint mindenki csak arra való, hogy őt kiszolgálja. Mi a véleménye erről? — Az, hogy sokkal többen vannak azok, akik segítenek nekem, mint azok, akik akadályoznak. De az tény, ha valahol valami rendellenességet sejtek, nem fogom vissza magam. Azt sem szeretem, hogy ha azok, akik segítenek, később be akarják nyújtani a „számlát”. Olyankor is kimondom a véleményem. Semmi kétes ügybe nem voltam hajlandó belekeveredni soha, mert akkor már nem lennék itt... Nem gondolja? Azok „nyírtak volna ki”, akik kezdetben a legnyájasabbak lettek volna hozzám. — Mivel tölti a szabadidejét? — Nem nagyon van. Ha mégis, akkor a barátaimmal politizálok, színházba megyünk, zenét hallgatok, tanulom az angolt. — Teljes életnek érzi a magáét? — Nem. Nagyon rossz ez az élet így. Óva intek mindenkit attól, hogy úgy éljen, mint én. Azt akartam kezdetben, hogy ami hiányzott az én életemből, azt kapja meg a családom. Ezen már régen túl vagyunk. Az eredményért nagy árat fizettem. A családi életembe is, de az egészségembe is berontott. Már háromszor vittek kórházba a szívem miatt. — Minek ennyi pénz? — Nem a pénzért teszem, amit teszek. Tudom, ha van egy autóm, nem kell még egy. A pénz arra való, hogy befektessem, dolgozhassam vele. Mint mondtam, elültettem egy almafát. Azt akarom, hogy majd a fiam élvezze a gyümölcsét. — Folytassa a fia azt, amit ön elkezdett? Így? — Mondjam, folytassa, de ne igy. Okosabban éljen. — Az ön üzeme a kapitalista kizsákmányolás visszatérésének egy módja? — Nem. Az én üzememben be szeretném bizonyítani, hogy pozitív gondolkodással, koncentrált irányítás mellett, a szocializmus által meghirdetett és nem biztosított emberi juttatások biztosításával, miként lehet dolgozni. Persze, csak úgy, ha a helyi kiskirályok békén hagynak bennünket. — Nem tudom, hogy ez mi tulajdonképpen, talán valami új forma, a kapitalizmus és a szocializmus keveredése? — Nem. Én mindent megadok a munkatársaimnak. Ingyen kosztot, utazást, cigarettát, kávét, a fizetésük kétszer annyi, ha nem több, mint máshol. Napi nyolc 69
