Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Polner Zoltán verse - Szalay István: Hol vannak a hőscincérek?

nek. Ö a miénk és másoké, mindenkié! Azoké is, akik csak elporoszkálnak mellette az úton, felcsodálkoznak rá, talán meg is bámulják, gondolnak valamire és továbbmennek.

Az öreg tölgyet ma már mesékbe szövik, amelyek az emlékezés színes szálaival még a valósághoz is fűződnek, és a nagy idők távolságaiból talán hihetők is lehetnének. Hallottam az ágai között rejtőző csodálatos üregről, amelyben a tavasz tündére lakik, és hóolvadás után esztendőnként elővarázsolja a jó időt, itt tanyázik a néma bagoly, amely a száradó, lehullani készülő gallyakon bóbiskol, és csak a fejével bólogat, de megátkozta valaki, és azóta nem tud huhogni. Ő huhogta el nagyapát, az apámat és a testvéremet is, még élete derekán.

— Hess, bagoly! — kiáltok rá, ha meglátom, mert nem nézhetem pamacs fejét, a hideg halálra emlékeztető, semmibe tekintő üvegszemét, szürke, dísztelen tolláit, öt okolom azokért, akiket örökre elveszítettem, akik ezt a vén fát éppen úgy ismerték és szerették, minit jómagáim, vagy az ismerők, az új szomszédok, akiknek a portájára is vet már egy kevés húst a kellemes árnyék. A bagoly persze, nem tehet semmiről, mint ahogyan ez a fa sem tudja, hogy szeretjük, ragaszkodunk hozzá, és az sem az ő dolga, hogy új ház épült alá a régi helyén. Az ő feladata csupán annyi, hogy egyre csonkuló, de még mindig terebélyes ágai hús árnyékkal borítsák be az alatta élőket, és otthont adjon az ég madarainak. Közelebbről nézegetem a fát. Testét az északi oldalon zöld moha, zuzmó lepi, olyan a törzse, mint egy aggastyán ripacsos, borostás arca. Egyik helyen e forradás durva, mély sebet takar, zivataros napon bizonyára villám sújtotta, vagy a két világháború valamelyikén srapnel csapott melléje? Senki nem tud biztosat mondani, emlék már a találgatás is, az viszont valóság, hogy a sebet begyógyította az idő.

Szétágazó ágai között laknak a szarvasbogarak és a hőscincérek, gyermekkorom agancsos, hosszú bajszos játszópajtásai, amelyekből — nem tudom, miért — mostanában mind kevesebbet látok. Évtizedekkel ezelőtt tízesével sétáltak páradús hajnalokon a hatalmas fatörzsön, mostanában elvétve pillantható meg egy-kettő a mézgás ágak hajlataiban.

— Hová lettetek, hőscincérek?

Kékes kitinszárnyatok, bőrömön kapaszkodó ízelt lábatok csiklandozását még mindig a tenyeremen érzem, mint ahogyan gyakran a szarvas- és orrszarvúbogarakkal is álmodom. Emlékeztek, ti, bogárkirályok, amikor gyufás- skatulya-hintó elé fogtalak titeket, és cérnaszálon vontattátok a benne helyet foglaló katicabogarat? Miért ne emlékeznétek, hiszen az öreg tölgy odvas derekán meg sem kottyant az az ötven-hatvan esztendő, azzal meg, hogy számomra közben elszaladt az élet, ne is törődjetek. Mit számít egy emberi élet a Természet örökkévalóságához képest! Különben is: a törvény, az törvény! A tölgyek egyike-másika matuzsálemi kort ért meg, amelybe három-négy emberélet is belefér. Elvégre nem az egyed, hanem a faj fennmaradása a fontos, és ebben éppen úgy részes az ember, mint a hőscincér.

Ezért is aggódom miattatok, szarvasbogarak és bánt, hogy az unokám tankokkal és ágyúkkal játszik. Istenem! Pedig mennyire szórakoztatóbb egy másik élőlény, mint egy vacak, elemekkel működő, élettelen csodabogár, amelyik nem oda megy, ahová akar, hanem oda, ahová küldik.

Lám itt, az egyik vezérág szétágazásánál, évek óta egy búbosbanka család lakik, ezek is őslakók, éppen úgy, mint a vadgalambok vagy a rigók. A törzs és a földbe kúszó lengőgyökerek alatt vöröshangyák élnek, ha nem zavarod őket, nem bántanak. Nekik viszont félnivalójuk van a tarka harkálytól. Az öreg fán több harkálypár is „rendel”, úgyszólván már háziorvosok.

29