Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Polner Zoltán verse - Szalay István: Hol vannak a hőscincérek?
hiszen a vén fa sem különb, mint a vénember; könnyen akad baja, orvosra szorul. Másutt is praktizálnak, hiszen innen egy ugrás a kácsi patak, azon túl a kiserdő, aztán itt vannak a kertek, a szilvafák, a dülöngöző öreg diók, megennék őket a kukacok a harkálycsaládok nélkül. Ezek persze, részükre csupán kiszállások, afféle körzeti rendelések, mert az otthont is biztosító, állandó munkahely az öreg tölgy. Dolog bőven van, csapadékos volt a tavasz, a nyár, hernyók, kukacok, férgek, pajorok, ilyen-olyan lárvák bőven akadnak a fiókák legnagyobb örömére. Amint nézelődöm, szél most alig jár, a napsütésben a felhők álmosan kóborolnak az égen, néha talán meg is állnak, később tessék-lássék tornyosodnak. Ha felpillant rájuk az ember, kérdezés nélkül is tudja, hogy ezekből ma már nem kerekedik sem csendes eső, sem zivatar. Látom, kaszálták a rétet, és ahol hem volt erős a vízjárás, ott petrencék emelkednek, idecsapja a szél a száradó széna illatát. A boglyákon leselkedő madarak üldögélnek, egy szalakóta, egy erretévedt szürkevarjú, egy ölyv is kacsintgat az udvar felé. A vörösvércse már régi ismerős, ő sohasem merészkedik el a nagy fáig, amely már a portához tartozik, és ahol aprójószágok kapargálnak, az ő vadászterülete távolabb van. Ritka sasféle köröz a magasban, tudósok kutatják fészkeit a Bükkben, számon tartják még a tojásait is. Szinte mozdulatlanul méri a felhő- karcolónyi magasságot, ő maga, kis fekete pontnak látszik az egyik bárányfelhő alatt, majd el vitorlázik ismeretlen tájak felé. Gébicsmama érkezik az öreg fa legalsó gallyára. Hintáztatja, mórikálja magát, csőrét az ághoz törli. Ismerem a fészküket, ott van, nem messze innen, a kökény bokrok között, ahol a fülledt ágak melegében, folyton éhes fiókák tátognak. — Nem könnyű a madárscrs sem! Életközösség formálódik ki a nagy tölgyfa körül, rovarok, bogarak, madarak birodalmává vált a hosszú évtizedek során a tájék. A sárgarigó fuvolája most az érő gyümölcsöket dicséri, a henyóknak üzenet a cinkék cserregése, a boglyák szénaillatú, puha tetejéről varjak kíváncsiskodnak a távolból, de szemük a nagy fát lesi, a fészkekben már a jövő tollasodik, még a kakukk szava is ide hallatszik a közeli erdőből. — Meddig szól a kakukk? Szónoki és egyben hétköznapi kérdés, amiről elfelejtettek írni a természetrajzkönyvek, madarászok is csupán értetlenül néztek egymásra. Egy öreg kerülő, mai titulusa szerint mezőőr, segít ki a válasszal: — Ameddig az árpa töve meg nem szakad. Estefelé újra ott forgol ód ok a nagy tölgyfa körül, ahol ismét régi barátaimat, játszótársaimat, a szarvasbogarakat és a hőscincéreket keresem az ágak között, a mohos mélyedésekben. — A patakról felhallatszik a békazenekar, szinte magam előtt látom a prímást, amint ott pislog a parti homokban és kiszáradásig viszi a prímet, majd megunva a nótát, nagy loccsanással fejest ugrik a vízbe. — Hol vannak a hőscincérek, Sáfrány? A kerülő bűntudattal ránt egyet a válltarisznyáján, bánatosan tárja szét a karját, mint a tetten ért gyerek, aki elveszíti az apja pénzét, kezébe kapja zsíros kalapját: — A hőscincérek is kihalnak ... Ránk szakad az este. Elülnek a madarak, elcsendesedik a közeli erdő, elhallgatnak a békák. Az öreg tölgyfáról egy levél esik a fejemre, úgy látszik, egy madár megmozdult fészkében, és ezzel a levéllel kívánt a földön járóknak szerencsés jó éjszakát. . . 30
