Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 2. szám - VERS - PRÓZA - György Ágnes: Szép Ernővel kint jártam a szigeten
— Rajongani éppen nem rajongtam érte, de a sziget nem énmiattam volt. Örülnöm illett, hogy annyi modern kényelem szolgálja mindenkinek az egészségét és élvezeteit. Én is megtaláltam a szigeten, ami nekem kellett. De egyrészt haragudtam: a rengeteg autó, taxi, motorbicikli és megafon ordítása, fájdalom, elijesztette a szigetről az ezer meg ezer énekes madarat, akik azelőtt, amikor a szigeten csak a lóvonat járt, meg a fiákerek, olyan buzgón hangicsáltak hajnaltól késő estig. — Hajnaltól késő estig?... Melyik napszakban élvezte leginkább a szigetet? — Hajnalban. Ifjabb koromban akkor sétáltam haza kártyázásból, a legtöbbször utolsó fillérem is a zöld asztalnál felejtvén. Megérte. A hajnal olyan mámort, olyan vigasztalást adott a rózsás sugarak alatt ébredező zöld gyepűvel és reggeli imáikat zengő madaraival... — Ezután nem is kérdezhetnék mást, mint hogy a legkedvesebb napszak után mi volt a legkedvesebb évszaka? Melyikben találta a legszebbnek a szigetet? — ősszel. Októberben, mikor a levelek hullottak. Ez olyan álomszép előadás, hogy olyankor a legmagasabb belépődíjat kellett volna felszámítani a közönségnek ... — És ezeket a szép őszöket és szép hajnalokat társaságban vagy magányosan töltötte el? — A magány is társaság. Ketten vagyunk: én, meg én. — És mikről beszélgettek így egymással? — Az egész világról. — ... Az egész világról! ? S most lelki sétámhoz alig jutottunk valami messze. A pesti part, a kápolna, a színpad után, most érkeztünk az őzekhez. — Nem sajnálta sokszor, hogy azon a szép nagy területen is raboskodva éltek azok a szelíd állatok? Nem hiszem, hogy kedvelte volna a ketrecüket!? — Dehogy kedveltem. Maga a sziget igazgatósága is eleinte szabadon járatta az őzeket, meg a drága, ritka madarakat, de sajnos a látogatók kutyái gusztust kaptak az aranyfácánokra, fajdkakasokra, meg a japán tyúkokra és megtépkedték őket. A közönség pedig olyan „gavallér” állatbarát volt, hogy az őzekkel a csokoládé ezüstpapírját, meg az üres gyufásdobozt etették. Ezért kellett az állatokat elzárva tartani. — És nyáron, mit élvezett nyáron a szigetből? — A strandot. Fürödtem, olvastam, meg ücsörögtem a meleg vízben. Olyan alaposan kistrandoltam magam. Nagyon frissített... Most persze, hosz- szadalmas lenne a kijutás ... — Oh, ne feledje, hogy most kinn vagyunk! Most hagytuk el a strandot és a sima autóút mentén, a budai oldalon, felsétáltuník a japánkerthez. — Be gyönyörű luxusa volt az a kert a szigetnek! Ezt Gellér Mihály vette még a tatai gróftól. Ügy hozták az egészet talajjal, kockában a virágokat, és tövestől a bokrokat... — Így eljutottunk hát a sziget csúcsához. Visszanézve a szigetre és emlékeinkre, volt-e valami különlegesen kedves vagy tréfás emléke e helyről vagy egy kedves nőről, akivel kint járt? És amit nem akar elfeledni? Elneveti magát. — Hát hogyne volna! — Mondja kedvesen, de többet nem árul el erről a témáról. — Befejezésül mondja még meg, mit szól ahhoz, hogy a szigetet újjáépítik? — Isten segítse őket, az újjáépítőket, munkájukban! Visszaértünk mindketten gondolatban ide, a városba. Az ő tekintetében látom, amint kinéz az ablakon és az alanti terecske fájára néz, mely buzgón bontogatja leveleit; az ő fáira gondol, melyek „a Föld legszebb virágai”. 27
