Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Páskándi Géza: A vigéc

Félretoltam a Múzsát,

mert az ajka agyvelő-szivattyú . ..

Más szóval: még bizonyos Múzsát sem szabad vállalni, ha józan eszemet, logikámat, kéri cserébe.

Ugyancsak a hatvanas években írott, s megjelent egyik novellámban („Weiss- kopf úr, hány óra?” a diktátor elfűrészeli hősöm koponyáját, 'kizárja belőle kultúráját, anyanyelvét, történelmi hagyományait.

Ezt csupán azért bocsátom előre, nehogy valaki holmi „a csak ma fejéhez kapó” írónak véljen. E bohózatban tehát legalább húsz-, ha nem több esztendős tapasztalati eszmék vannak. Vagyis: bennem időtállók, különben nem írtam volna meg őket. S ha bennem nem vesztek feledésbe, gondolom, másokban sem, s ha mégis igen, emlékeztetnünk kell a történelem szórako- zottjait, mégpedig a szándékos feledtetés és feledés önáltató játékára, a kíméletlen fanatizmus (és dogmatizmus!), a ködevő célok veszélyeire.

Komédia ez, bohózatos, nevetni kell rajta — ha akarunk —, ám semmi — még a nevetés sem — lehet kötelező.

Zord bohózatnak is hívhatnám, de nem tartok tőle, hogy a rendezés s a színészek valóban egészen zorddá teszik. Én mindig hálás és hűséges voltam színészeim, rendezőm iránt — rájuk bízom hát a felfogást. Én, mint színpadi szerző, belőlük-általuk létezem, s persze, ők is belőlem és általam élnek.

Sose feledem el gyermekkorom egyik nagy tanulságát.

A szomszéd gyermekkel játszottam. Együtt faragtunk bábukat, megosztva a munkát. De — mint ez a történelemből ismert — a végén, az eredmény után, osztozkodásra kerül sor.

Azt vettem észre, hogy minden jobban, szebben sikerült bábura a fiú azt mondja: ő csinálta. Vagy három esetben engedtem is neki, a negyediknél konok lettem. A következő bábut — igen szép volt — ő készítette, erre határozottan emlékeztem. Én azt mondtam rá: az enyém. Hazavittem, de nem tudtam néki igazából örvendeni, mert mindig eszembe jutott, hogy ő csinálta, én csupán a fáról a kérget hántottam le. Ám az is kérdés: ő tudott-e örvendeni a másik három bábunak? Mennyire volt érzéketlen, vagyis erkölcsömön túli? Sajnos később nem volt alkalmam megkérdezni tőle.

Olvassák hát emez olcsó — sablonos — bohózatot, melyet azért komolyan kell játszani és elgondolni is. Hiszen darabom végül is arról szól, hogy a „kozmikus világgal” való zsarolás útjai nem kiszámíthatók, sőt némiképp ki- fürkészhetetlenek. És erről semmiféle „progresszió” nem mondhat ellent legjobb, legkipróbáltabb hagyományainknak.

Budapest, 1982.

Saját mottó (avagy: tipológiai kísérlet).

Egy házban, a családban, városkában vagy faluban, az odacsöppent idegen vagy csupán váratlan jelenlét felkavaró, bonyodalmat kiváltó szerep — legalább a reneszánsz óta drámai, nincsenek előzményei! Boccaccio, Aretino az olaszoknál, vagy a franciáknál Rabelais, Soréi és Scarron... Régi-régi irodalmi-színpadi helyzetről van tehát szó. S persze, mondandóról is. Miként módosítja, csoportosítja át a „kívülálló” jelenléte a belső helyzetet, „frontokat”, szövetségeket. A pohár tejbe csöppent ecet esete. Az élő szervezet reagálásai. Az eleven organizmus válaszai a külső fenyegetésre, amely már beavatkozott.

11