Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Simonyi Imre költeménye - Gombár Endre: Gondos nem disszidál

Pedig de rosszul tette! (?) Ama végzetes évi nap (sőt hónap) utáni néhány évben olyan légüres tér keletkezett, melyet élelmes karrieristák, rámenős száj- tépők, mindenféle demagógok (az ifjabb nemzedékből is) alaposan ki tudtak tölteni saját magukkal, miközben szünet nélkül harsogták a meghonosított, mesterkélten időszerűvé kényszerített jelszavakat. Az ifjúsági szervezet két szobát kapott a bölcsészkar első emeletén. A szobákat pillanatokon belül ellepték a kijelölt kari, alapszervezeti és csoporttitkárok, a többnyire önjelölt funkcionáriusok és a hozzájuk csapódó potyalesők.

Gondos, kíváncsi lévén, gyakran benézett ezekbe a szobákba. Mivel jártkelt mindenfelé és gyorsan több barátra, avagy éppen csak haverre tett szert (mindkét nembeli kollégái közül), ismerték arcról, sokan a nevét is tudták. Az ifjúsági szervezetben azt hitték, ő is a kari vezetőséghez tartozik. Számtalanszor előfordult, hogy amikor benyitott abba a szobába, ahol a városi vonallal működő telefon volt, valamelyik funkcionárius mozgalmi munka címén, éppen valami lányismerőse agyát fűzte távbeszélőn, majd, Gondost megpillantva, pofátlan könnyedséggel váltott át a mozgalmi zsargonba. Egyszer valamelyik valahogy így: — Ide figyelj, Cuncikám, akkor ötkor, a szokott helyen, a padnál, jó? (Majd, amikor betoppant Gondos, és a srác nem tudta pontosan, menynyit hallhatott a kérdőjeles mondatból) Szóval... szóval, a szokott helyen, a padnál rakjátok ki azokat a plakátokat, jó? (És választ már nem várva, még két körmondatot fogalmazott a koleszesek (= kollégisták) bevonásáról a közösségi munkába, és a tagkönyvek kiosztásáról, majd levágta a kagylót, hogy csak úgy nyekkent.)

Gondos egyelőre tapogatózott, tájékozódott. A heves ideológiai viták bölcsészkari kereszttüzében sem a hatalommal súlyosbított egyik félnek, sem a gyengébb pozícióból vitázgató másik félnek nem akart igazat adni. Fenntartásai nélkül semmiképp. Alapbölcsességnek tartotta (és szem előtt), amit éppen gimnáziumi orosztanára mondogatott egykor: „Fiúk, jegyezzétek meg! Ahhoz, hogy megtudjátok az igazságot, vagy hogy legalább az igazság közelébe jussatok, minden ember véleményét meg kell hallgatnotok, méghozzá türelemmel.”

Aztán meg szívből utálta a tekintélyelvűséget. Neki a nevek önmagukban sohasem testesítettek meg szent sérthetetlenséget, tévedhetetlenséget még kevésbé. És milyen igaza volt! Az egyik politikai tárgyat a Tanácsköztársaság ismert személyiségének közeli (egyszersmind azzal azonos nevű) rokona tanította. S mit tesz isten, ez a tekintélyes nevű professzor (tán Sztálin Szvetlána nevű lányával egy időben) néhány évvel később Angliába disszidált.

Világnézeti tanulmányaiban befolyásoltságtól mentesen, tiszta lappal indulhatott. (A gimnáziumban az ő idejében még nem ismerték a „Világnézet” nevű tantárgyat, a természettudományi tárgyak pedig, a darwinizmustól eltekintve, valójában nem állítottak senkit sem a gondolkodás valamely kategorikus sínpályájára.)

Szülei ugyan vallásosak voltak, de őt nem nevelték sem vallásos, sem azzal ellentétes szellemben. Nyílt szívvel (és főleg ésszel) fogadta a dialektikus materializmus tanítását, csupán azt hiányolta, hogy az ellenlábas idealista filozófiával csak igen elnagyoltan ismerkedhetett meg az előadások során.

Talán ezért (merő rakoncátlanságból) fogalmazott meg egy olyan gondolatmenetet, mely — első pillantásra úgy tetszett — kérdésessé tehette a materialista világnézet igazságát. Így gondolkodott: a materialista álláspont szerint a világot nem teremtette senki, a világ öröktől fogva van. Bebizonyítani nem tudja, de minden tételét, melyet eddig a határig eljutva felállít, a tudományok eredményei alapján állítja fel. Az idealista felfogás szerint a világot

5