Hevesi Szemle 17. (1989)

1989 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Simonyi Imre költeménye - Gombár Endre: Gondos nem disszidál

Isten teremtette, s a világ az ő akarata szerint mozog térben és időben. Bebizonyítani tudományos érvekkel nem tudja. A dialektikus materializmus kimondja — és ezt alighanem mindenkinek el kell fogadnia, annyira nyilvánvaló —, hogy tudatunktól függetlenül is létezik objektív valóság. Na már most, a tudomány, ha a tudat része, márpedig a jelenlegi tudomány a jelenlegi emberi tudatnak kétségtelenül része, nem lehet döntő érv abban a pillanatban, ha a következőket vetjük össze: HA A TUDOMÁNY A TUDAT RÉSZE. AKKOR TŐLE FÜGGETLENÜL IS LÉTEZHET OBJEKTÍV VALÓSÁG. És miért ne lehetne .ez akár az Isten?

Később egy évfolyamtársa, akinek leírta a fenti levezetést, formális logikai hibát fedezett fel benne, de ezen túlmenőleg már a gondolatmenet második mondatába belekötött, imigyen: — Miért kéne a materialistának olyat bizonyítania, hogy mi nincs? Isten nincs, és a nemlétét bizonyítani teljes értelmetlenség.

Gondos bólintott, nem lehetett tudni ugyan, hogy jóváhagyólag-e vagy csupán udvariasságból, mindenesetre filozófiával többé nem foglalkozott, noha a kötelező vizsgákat annak rendje és módja szerint letette.

Mivel cselekvő ember volt, lassan kilépett óvatos körültekintésből és tárgyilagosságból épített elefántcsonttornyából. Átigazoltatta magát a bölcsészkar ifjúsági szervezetébe. Azzal a becsülendő elhatározással (mely talán naiv és jószándékú politikusokat is vezérel), hogy nem elsősorban saját előrehaladása, hanem a köz érdekében fog tevékenykedni. (Elhatározásában nem jelszavak és jelmondatok, hanem érlelődő meggyőződése vezette, mely szerint a karrierista csepíirágók és a szavaikat tetteikkel bármikor egyeztetni kész, a közjóért munkálkodó közemberek arányán az ifjúsági szervezetben is változtatni kell.)

Részt vett a tudományos diákkör munkájában. Ott viszont sokáig nem tudta eldönteni, mivel is foglalkozzék. Az irodalomtudomány azért nem vonzotta, mert szerinte az irodalomtudósok többsége tíz, mások által megírt könyvből ír egy tizenegyediket, és egyébként is az volt a véleménye, hogy az irodalmat nem magyarázgatni, hanem élvezni kell. Másfelől a nyelvészet területén, a szóvégi mássalhangzók viselkedése a déli osztják nyelvjárásokban éppúgy nem érdekelte, mint az erza-mordvin igeragozás sajátosságai. Egyenesen felháborodott, ha arra gondolt, hogy egyesek egész életükben ebből élnek, ilyesmiből lesznek kisdoktorok, kandidátusok, nagydoktorok vagy akadémikusok is akár. Ügy érezte, ez olyan luxus, amit a társadalomnak, mely éppen elég gonddal küszködik, nem volna szabad eltűrnie. Tehát: nyelvészkedésről szó sem lehet. Maradna az irodalomtudományból az irodalom. Mert az jó esetben még hasznos is, belőle épülhet, okulhat az ember, aki ifjú korában még azt is elhiszi, hogy a jó irodalom hatással lehet az emberi lét és a köz dolgaira.

Azt, hogy az irodalomtudományból az irodalmat választotta, véglegesen egy Berzsenyi ódaköltészetéről készült kandidátusi disszertáció tézisei döntötték el. A téziseket tartalmazó füzetecske véletlenül akadt a kezébe keresgélés közben, a magyar irodalomtörténeti tanszékek könyvtárában. Hullámos, dús barna haja majd az égnek állt, amikor olvasni kezdte: — „A dolgozatot az alkalmazott módszerek pluralitása jellemzi. Első két fejezetében az értekező jelleg uralkodik: felvázolja az európai szellemi mozgást, a filozófia és morál, az emberkép és a politikai nézetek változásait, a nyelvszemléletet és az esztétikai nézeteket, hogy megteremtse az összehasonlító irodalomtörténeti vizsgálat alapjait; egyúttal pedig felveti a kor irodalmi irányzataival való összevetés hagyományos gyakorlatának problematikus elemeit, a klasszikából a romantikába átvezető nagy történelmi folyamat egyes lépcsőfokait — szinte

6