Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 1. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Nagy Andor: Innováció az iskolákban és az ITV
A folyamatos változás időszakában a pedagógiai gyakorlatot végzők számára is kötelező az állandó útkeresés, a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodás, az új és még újabb eszközökben rejlő lehetőségek kiaknázása, a reagálás. A legfontosabb feladatok egyike: a megtanítás stratégiájának kidolgozása, a tanulói érdeklődés felkeltése a permanens művelődésre, az információs források megismertetése és alkalmaztatása, az önálló ismeretszerzésre való nevelés, a technikai eszközökkel való mindennapos együttlétre történő felkészítés stb. Mindezek a pedagógustól olyan erőfeszítéseket kívánnak, amelyek mellett nem jut lehetőség egyéb feladatok elvégzésére. Épp ezért tudomásul kellene vétetni társadalmunkkal, hogy értelmiségihez méltó életmódot folytathasson. Minden olyan plusszfeladat, ami újabb jövedelemforráshoz kötődik, a tényleges pedagógiai munka kárára történik, a jövő társadalmának alakítását teszi problémásabbá. A pedagógus példája e vonatkozásban is rendkívül fontos szerepet tölt be. Ezért is van szükség arra a felismerésre, aminek eredménye kell legyen a pedagógustekintély helyreállítása, a pedagógus teljes embert kívánó tevékenységének a gyakorlatban történő anyagi és erkölcsi elismerése. Természetesen nem várható minden a társadalomtól. A pedagógusoknak méltóvá kell válnia az elismerésre. Nem lehet elvitatni, hogy pályánkra számosán kerültek olyanok, akik számára a pedagógiai munka csupán „óraadást” jelent. Akik a becsöngetéstől a kicsengetésig végzik pedagógusmunkájukat, de aközben is már a következő pénzes, illetve pénzesebb feladatok foglalkoztatják őket. Ha ezektől az elemektől megszabadulhatnánk, már értékesebb lenne a megítélésünk. A példa szempontjából sem közömbös, hogy a tantestületek mennyire tudnak felnőni a feladatokhoz, az újabb követelményekhez, hogy közösséggé tudnak-e válni stb. Az íintrika, a kicsinyesség, a szálka keresés, a káröröm, a betartás stb. méltatlan a pedagógus személyiséghez, ellene hat a velünk kapcsolatos pályaképnek. Az ilyen jellemtelen, problémás személyiségjegyeket viselőknek nincs helye köztünk, pályánkon. Nélkülük kevesebben többek lennénk! Az igazgatótól, közvetlen vezető munkatársaitól is nagyobb felkészültséget, naprakészséget vár korunk. Az önállósággal nyilvánvalóan csak az tud élni, akinek vannak elgondolásai. A központi dokumentumokban megfogalmazott koncepció helyi megvalósítói ők, akik a legjobban ismerik a lehetőségeiket, adottságaikat, környezetüket stb. Az sem vitatható ugyanakkor, hogy hiába szeretne az igazgató a törvény szellemében önállóan vezetni, ha nem hagyják, ha a tanácsi irányítás nem teremti meg a működéséhez szükséges feltételeket, ha a segítőszándék nem érzékelhető tettekben. A pedagógus-továbbképzés további megújítása is egyik válasz lehetne korunk kihívásaira. A pedagógus-továbbképzésben eltöltött negyedszázad tapasztalata fogalmaztatja meg, hogy sürgős változásra lenne szükség napjainkban. Meggyőződésünk, hogy a továbbképzést a pedagógusképző intézményekhez kellett volna szervezetileg is kapcsolni, mint ahogy az az intenzív továbbképzés esetében történt. A nagyon várt intenzív továbbképzés problémás volta is ismert. Általában azokat a jól dolgozó, egyébként is képzett, önképzésükért a legtöbb tevőket iskolázták be, akikkel a legkevesebb a baj. Természetesen érthető okok miatt, aminek anyagi vonzata se közömbös. Vajon komolyan vehető-e, hogy mindenkire sor kerül az intenzív továbbképzésben való részvétel ilyen körülmények között, hogy azok is beiskolázást nyernek, akiknek legnagyobb szüksége lenne rá! Érdemes volna azt is megvizsgálni, hogy az eddig végzettek közül milyen százalékban voltak azok, akik levelező úton szereztek annak idején, a nappali tagozaton végzettekkel „azonos értékű” diplomát! TÁVOKTATÁS Alig vitatható, hogy a távoktatásnak világszerte egyre jobban kialakult rendszere arra ösztönözhetnek, hogy nálunk is jelentősebb lépéseket tegyünk abban az irányban, hogy a pedagógusképzés, illetve -továbbképzés megújuljon. Ami a mérnökképzésben már magától értetődő, arról mi alig tudunk. Tény, hogy a „Mindenki iskolája” kísérlet sikertelensége még sokáig negative hat. Jóllehet ismeretes, hogy az alapvető okokat nem az információhordozók, a technikai eszközök jelentették. Gazdag ország vagyunk! — szoktuk mondani —, jó lenne újra végiggondolni, hogy a problémaforrások kiszűrésével hogyan lehetne az iskolatelevíziót a szervezett pedagógusképzés, illetve -továbbképzés szolgálatába állítani ma már, amikor a video is rendelkezésünkre bocsátható, amikor Televideo lehetőségeivel is élni lehetne . . . 64
