Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 6. szám - KÖNYVEKRŐL - Farkas András: Ez is színház! (Balogh Tibor)
élvezeteiből, hogy örökké ráébresztik mindarra, ami van és aminek lenni kéne. Hogy nem lehet soha „civil” néző. mert mindig „megkaparják” a felületét, hogy kinyíljon belőle a kritikus, vagy a férfi. Farkas bevallja, hogy belőle szándékosan lóg ki a „lóláb”, ő nem titkolja, hogy szereti a nőket, az italt, a magas és alacsonyröptű vitákat, az embereket, a színházat, a színészeket, a hajnali csillagfényt az égen, a nád susogá- sát a tavon, a fák zöld lombkoronáját az utca ívén — vagyis mindazt, amit életnek hívunk. Szereti az életet de tudja a mértéket. Éppen, mert mindenbe és mindenkibe belelát, mert még a hátsó gondolatokat is megsejti, fölismeri, föltárja vagy elhallgatja — de tudja, észleli és érzi. És minden hátsó gondolat ismeretében, de hátsó gondolatok nélkül, becsüli, értékeli a munka, a színházi munka egészét a kicsinyes pályatársi fúrásokat és a nagyratörő, de gyakran utattévesztő vágyálmokat is. Nem tör pálcát senki, csak önmaga fölött. A Hamlet, mint legenda, a Hamlet, mint példa, a Hamlet, minit Shakespeare műve és mint színpadi alkotás ezreket ihletett már tovább gondolkodásra, variánsok megírására. A Hamlet, mint politikai parabola áll Farkas művének epicentrumában. Ekörül robban, reng az egész építmény, a fel- és alépítmény egyaránt, életünk vezérillúziói és helytállásai, vagy annak tagadásai. A pozíciót választók vagy a pozícióba kényszerültek rámerevedése a szokványokra, és sémákra, a beékelődés, beilleszkedés kötelező megtanulása, megszokása és elfo- és elfogadása vagy elfogadtatása, a természetes ellenoldal, — ellenzék? — ki- termelődése és a kettő között lavírozó, mindenből mindig sértetlenül kikerülő ügyeskedők hada, akik elveiket és magukat úgy bocsátják áruba, mint az utcalányok. Akik minden oldalra úgy állnak tulajdonképpen. Na, és az áldozatok, akik többnyire mindig az ártatlanokból vagy a félik ártatlanokból kerülnek ki. Hogy egy főbűnös elhull — és vele a tudatlanok is porba hullhatnak — ha nyíltan csatáznak, ez Farkasnál is, Shakespearenél is, mellékszempont. Az igazi bűnösök csak alig vagy ritkán lepleződnek le — ez derül ki mindkettőnél. Farkas szakmai kötelezettsége révén akaratlanul (vagy nagyon is akarattal) a „habitue”, a bennfentes szintjén ítélkezik a színház kis és még kisebb királyairól — akamokairól, de ugyanakkor már fel is menti őket, mert tisztában van korlátaikkal-lehetőségeikkel és végül is: szomorú kiszolgáltatottságukkal. A művész — az alkotóművész, sok előnyt élvez a reprodukáló művészekkel szemben. Aki azt a hivatást választ ja kenyeréül, hogy mások szavait tol mácsolja, adja át újabb és újabb nem zedékeknek, annak számolnia kell azzal hogy léte pillanatnyi lét, és nemcsak alakítása vész el a pillanattal, de szemé lye is. A mű megmarad. Farkas minden együttérzése a pillanat művészéé! Tud ja és értékeli azt a görcsös igyekezetét, amivel az eltűnő röpke pillanat művészei harcolnak a maguk és a mű igaza ért, és elhiszi hitüket, hogy ők nagy, soha el nem múló, örökérvényű tetteket hoznak létre, vagy legalábbis szeretnének létrehozni. Farkasnál mindenkinek igaza van, mert megérti és felmenti őket. És bár nem bírja, nem viseli el a hazugokat, a hazugságokat, a képmutatókat, álszenteket, törtetőket, és kisstílűeket, őket is megérti, mert akkora lelke van. Az ő mindent hinni akaró világába belefér minden, ami az élet része, tartozéka. Poézise, ezért végig lágy — dallamos, még ott is, ahol szimbolikája többszörösen áttételes. Képei, hasonlatai líraiak és meghökkentőek egyszerre, mint tudata és érzékei, melyekkel egyszerre fogja fel a valót és a logikán túlit. Talán csak egyet róhatunk fel az alaptétel hiányának, de ezt is csak: „csillag alatt”, hogy a mű úgy utal a látszólagos mellékfigurák főcselekvéseire — az intrikusok ösz- szeesküvéseinek összefüggéseire —, mintázok valamiféle újat találtak volna fel Jelen esetben történetesen Rosenkrantz- ról és Guildensternről már külön dráma is született — melyet nálunk is játszott a Nemzeti Színház — és így e vidéki hamletiség kibontásánál a rendezőnek, vagy az éppen említett szerepek alakítóinak, tudniok kellett volna a létező műről. Vagy ennyire elmaradott lenne a fővárostól a vidék? —, hogy még a hír sem jut el hozzájuk? Nem hihető. E nagyon is a mába illeszthető költemény, nagyon is evilági tételeket vall és ha már a Hamlet szimbolikáját választotta tézise tárgyául, megbocsátható, hogy egy már felfedezett azonosságot a saját példatárában nem említi. A parabola ettől még parabola marad. A költői mű nem veszít értékéből általa, mert hiszen a költő egy adott szituációból kiindulva általánosít és mindaz, amit állít és tagad: igaz! Ez műve legfőbb érdeme: minden, amit gondol és leír: igaz, mai és mindennapi életünk része! A költő lelke ezt a mai és mindennapi összeesküvés-zuhatagot úgy tárja elénk, hogy miközben ráébredünk helyzetünk tarthatatlanságára, már nem £é8&
