Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 6. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Tárlatról tárlatra

T árlatról, tárlatra

Az idill vége—a ráismerés

Herczeg István festőművész és grafikus alkotásait szeptemberben és októberben láthatta az MMK és a Hevesi Szemle közönsége az MSZMP Heves Megyei Bizottsága Oktatási Igazgatóságán. Maga az anyag sokrétű, sokszínű, sokirányú, sokszerű — és sokkszerű is némely ponton. Ezt az alliterációval is fodrozott megállapítást sokan talán felszínesnek, ha tetszetősnek is találják, valójában egy vallomásszerű feltérképezés, rövid vázlatszerűség is arról a folyamatról, aminek örvendetesen szellemes és értékes állomását most lépte át az egri művész.

Az alkotó maga is vallja, mi is tudjuk róla — hiszen eddigi kiállításainak szellemi lenyomatát őrizzük magunkban, a barátság és az egy városban élés okából is —, nem is ritkán, kellő azonosulással vettük észre, hogy Herczeg István nagy ajándékvagyonnal érkezett a bükki kisvárosi környezetből ebbe a barokk városba, Egerbe. Itt kapott indíttatást arra, hogy készségeinek engedelmeskedjen, kialakítva magában és magából azt a tükröztetési hajlamot, amit mások a művészet valódi feladatának szoktak nevezni. S ha már a főiskolán rákésztették a kifejezés fegyelmére és arra a figyelemre, amellyel körül kell járni a környezetünket, de legelőbb önmagunkat, ő, mármint a művész, abból a boldogságból élt sokáig, amit a családban gyermekként kapott. Ott. abban a meghittségben nyilván az anya játszotta a szerepek szerepét, amitől a szeretet sugallataitól még a felnőtté váló férfi sem tudott messzebb kerülni. Grafikai megoldásaiban mindenütt ott lábatlankodnak azok a félig falusi, nagy bajszú öregek, akikben az élettapasztalat és az olykor megindító hallgatagság, netán bölcsesség mondatai sorakoznak, hogy ritkásan feltörhessenek, vagy sóhajtsanak egy-egy nagyobbat a világ forgásán való felhorkanásukban. Jelen voltak, olykor ma is átszáguldanak lapjain, festményein az álomszerű gépezetek, vegyest azokkal a régi közlekedési szerszámokkal, kocsikkal, fogatokkal, amik a korábbi élet, a gyerekkor világát beközlekedték. Mindezek a tér kitöltésére szolgáltak, arra, hogy elhiggyük: az ámuló gyereknek az a régi falusikisvárosi utca, a levegőég, a bebarangolható határ, a földek, a dombok, a bokrok homálya, a hegyek, a mezők, vízpart és mindenekelőtt az ott lefülelhető játék vagy játékosság olyan mámort, az izgalomnak, az élményeknek olyan atmoszféráját kölcsönözték, amiről nyugton hihette, hogy örökké fog tartani. Nem is egy szinten mozogtak ezek a látomások, az ébrenlét álmai, a lelkesedéstől átfűtött tünemények: valahol, a mélyben, mint mindig, ha jól el akarjuk képzelni és raktározni a fontos dolgokat, méltóságos vonulattal haladtak és haladnak ma is a mindennapi események, a rokonok és barátok közti találkozások, netán keresztelők és temetések, ahol a pap nemcsak a liturgiát szolgálja, de jelenlétével azt is közli, hogy az isteni jelenlét nem csalóka ábrándozás a hívő számára. A Teremtés gazdája, az Alkotó, nem él magányban és nem hagyja övéit sem a kiábrándulás és a szkepszis fárasztó tépelődésében. E sáv fölött aztán az idő szelei zúgnak, szekerek modern és antik változatai botlanak egymásba, mintha jeleznék: a felgyorsult időben minden őrjönghet és minden katasztrófa bekövetkezhetik. De ez csak jelzet, jóslat valamiről, ami valahol, valamikor, a gyermeki előrejelzés szerint bekövetkezik. És mert a művész a kor fia, a kort, mint mesélő anyját a szülőanyja mellé, másodikként érzékeli. De nem egészen érti, mi a különbség, különösség a két anyaság között, bár a szöveg is, a dallam is más az egyiknél, mint a másiknál.

Már nyilvánvalóvá vált a művészben a különösség is, a különbség is. Ha átmenetet kell keresnünk az elvesztett gyermeki aranykor és a ma lelki tartománya között, utalhatunk arra is, hogy ez a gondolkodó alkat, a formában meg inkább azt az igazán rajzosat szerető művész, tájképeket festett most pár évig. Az idilli tájat, a tiszta természetet, a szemérmeset, az érintetlent, ahol a víz tör előre a folyó medrében, a vízparton apró dallamokat, hullámokat is vetve ki az érkezőnek, mintegy jelezve: ide kell kiszöknie a város dzsungelszerű atmoszfárújából annak, aki a XX. század végére még élvezni akarja a tisztaságot és a szépséget

Észre kellett vennie a művésznek, mint magánembernek is, hogy a természet zavartalansága, mint élvezet a léleknek — nincs többé. Az autó, mint mozgó jármű, az erre a célra felavatott szemétláda viszi ki az embereket a szabadba. Az emberek ott esznek, isznak, játszanak, netán ordibálnak jó kedvükben, de az ételmaradékot, a papírt, a lerágott csontot és minden, eldobható szennyet ott hagynak maguk után. A gondatlanság, a mozdulat természetes. De bosszantó azoknak.

85