Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 6. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Tárlatról tárlatra

akik még a természetet annak fogiák fel, ami: a mi szülő-eltartó televényünknek. De ezzel a fájó tapasztalattal legalább azonos szintű az is, hogy az ember nem csak szemetel, önfeledten gyárt szemetet, testit és lelkit is, mert az anyagi világ és az emberben a ráhangoltság ezt lehetővé teszi: mi több, még csak bocsánatos bűnnek sem számít ez a fertőzet, amit így terjesztünk.

Sok más egyébbel együtt — most ne menjünk ennek mélyebb taglalásába — létrejött az a környezet, amely ellen már berzenkedik az egyébiránt lelki tisztaságra, netán szellemi továbbélésre berendezkedni kívánó ember, a szépség, a szépen élés, a kalokagathia embere. Aki még mindig ember. Aki még mindig kortárs. Akinek még vannak távoli emlékei egy elsüllyedő Európáról, ahol a fogalmaknak és az erkölcsi értékeknek rendje volt. Mára szennyesek lettünk, célt tévesztettek, már-már érdemtelenek arra, hogy erkölcsi és szellemi célkitűzéseink legyenek. Hiszen a szenny, az emberi méltóság és a fegyelem csaknem teljes hiánya tönkretesz hitet, eszmét, olyan kapcsolatokat is, amiket korábban elpusztíthatatlanoknak hittünk. Ma az öntudat csak eldobható célokat fogalmaz meg, amikre lépten-nyo- mon tömörül a hulladék és elborít minden tegnapi lépést.

Ez a felismerés olvasható ki — azt se tagadom, így jobb is a megállapítás —, olvasható bele ezekbe a képekbe. S ha netán valakinek kételye lenne a látogatók által is jelzett pesszimista szemléletmódnak jogossága felől, tekintse meg a jól vasalt agitátori arc kialakítottságát, a szerepjátszásnak ezt a tiszteletpéldányát és akkor elhiszi: itt nemcsak az eldobott anyagban megjelenő szenny, nemcsak a bombázók által okozható romlás, nemcsak a vak hatalom vak függvényrendszere az ijesztő, de az is, hogy a társadalom önkontroll nélkül, tétlenül szemlélője a folyamatoknak. Amelyek nem lennének kivédhetetlenek, ha az erkölcsi erő nem csökkenne a fontos tűrési szint alá.

Csak az értéket, egy határozott egyéniséget bemutató kiállítást, illetve csak annak az alaphangját érzékeltettük. Mert a művészi sors alappilléreiről kellett szólnunk, s azok jelen esetben elsősorban erkölcsiek.

Exlibris-a miniaturákban a jellem

Trojan Marian Jozef, lengyel származású grafikus több mint félszáz alkotásának — ex librisek és nagyobb formájú grafikák — szemléjét rendezte meg az Egervin központi épületének aulájában az MMK és a Hevesi Szemle Galériája. Az elegáns barokk környezet magába ölelte ezt az anyagot, a fehér falak, a barokk díszítmények, jól tagolt körítésben engedték hatni a kis formátumú, mégis rokon- szenvet ébresztő, visszhangra vágyó alkotásokat.

Nem perszonifikálni akarjuk az apró műveket, hiszen a megértést a grafikus kéri közönségétől, mégis jólesik elragozni azt a viszonyt, hogy a művek befogadására egyre inkább ráhangolódik a közönség, elsősorban a borgazdaság dolgozókollektívája. Írásbeli megnyilatkozást ugyan ritkán tesznek a vendégkönyvben, hiszen a mai, sietős ember inkább átfut egy mégoly elegáns aulán is. De ha megállítják a látogatót, mint tette a tárlatnyitás alkalmával, egy közvetlen hangú tárlat- vezetéssel a grafikus, mindjárt minden testközelibbé, életszerűbbé és rokonszenvesebbé válhat.

Az ex libris sajátos műfaj, méreténél fogva is inkább egy motívum kifejtésére és arra a szövegre szorítkozik, amely a két latin szavacska és a könyvét jelezni kívánó személy nevét foglalja magába. Ebben a zárt rendben azonban sok-sok ötlet, képi és személyi motívumokat feldolgozó lelemény sűrülhet. Ez teszi a műfaj zamatát, ízét, azt a külön hatást, amelynek elnyeréséért a grafikus a feladatra vállalkozik. Trojan Marian az adott grafikai renden belül is az írói portrékat szereti. Jóformán alig akad a mai magyar irodalom népszerű alkotói közül valaki is, akit ne ábrázolt volna. Hogy ne kezdjük mással a sort, mint Gárdonyival, akinek munkái oly közel állnak a lengyel származású Trojan Mariánhoz is. Van abban valami — túl az utolsó évek túldimenzionált koptatásán is —, hogy József Attila portréját szereti; közelebb hoz másokat is hozzánk, mert azt érzékeli, hogy a fametszetet ma is kedvelik még. Igaz ugyan, hogy Buday György, Molnár C. Pál, a stílus és műfaj klasszikusai már rég a föld alatt porladoznak, a vonalaknak ez a különös világa ma is elmélkedésre készteti az olvasmányélményeire szívesen visz- szagondoló művészbarátot.

Meglepő az a közvetlenség, amely Trojan Marlant munkára buzdítja. Éppen tárlatvezetése alkalmával vallotta, hogy főleg környezetének tagjai, közel-távoli barátai, magyarok és lengyelek egyaránt — eléterjesztik a kérést, szeretnének könyvtáranyaguknak névjegyet, beragasztható vignettát, mert így a netáni köl86