Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 6. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Kovács János: A tartalmi fejlesztés béklyói
tanító-lelkiismeretünkkel azonban osztályon, iskolán, iskolarendszeren belül birkózunk a valósággal. Keressük a reális, elvégezhető s elvégzendő részfeladatokat, s igyekszünk ezeket úgy megválogatni, hogy a „nagy” felé tereljenek bennünket. Köt mindannyónkat az embereszmény, a jogosan vágyott, közösségorientált, humanista ember. Akinek jutalma a feloldódás a közösségben, a biztos jövő, a társadalmi igazságból, a közös javakból való részesedés. A pedagógiának, a nevelőműhelynek „mindössze” az a feladata, hogy ezt a személyiséget — meghagyva autonómiáját — optimális mértékben „háborgatva”, rávezesse a helyes útra, beillesz- sze ebbe az evidens társadalmi létbe. Lehetőség szerint mindenkit a legfejlettebb korosztályi rétegződés szerint, az intézménytípusokhoz és nem a személyiség és szociális háttér mozgásteréhez igazodva. Demokratikus fejlődési törekvéseink egyik legsúlyosabb gondja, hogy az alapfokú nevelés intézményrendszere differenciálatlan. Látszólag minden gyermek alapfokú iskoláztatása korlátlan, csak éppen a személyiségkorlátokat nem vesszük figyelembe. így aztán csak az demokratikus, hogy minden érintett sérül; a gyerek azért, mert kudarcélményeket szerez, az iskola (a pedagógus), mert törekvései, erőfeszítései megbuknak a következő iskolatípusban vagy előbb, a szülő, mert élete értelmét, legfőbb örömét fosztogatják. Az általános tankötelezettség meghaladott jelszavaink azon sokaságából való, amely átgondolásra, minőségi kritikai átmentésre szorul. Ahhoz szoktunk hozzá, hogy az iskola járuljon hozzá (sőt majdnem csak az iskola) a szakember-utánpótláshoz. Elhúzódó tervezőmunka eredményeként, még a képzési arányokat is, ahogy, úgy prognosztizáljuk. Manapság — ebben a képlékeny szerkezetátalakításban — azonban többségében aktuális szükségletek, hagyományos szakmák és képzettségek iránti igények fogalmazódnak meg. Átrendeződött értékek, irracionális becsvágy és ezzel ellentétes tendeciájú küzdés- és vállalkozáskészség árad és áradt szét a felnövekvő generációkon. Mindezek az ellentmondások kezelhetetlen problémaként ütnek. A tanulás és a tanulásban szerzett sikerek, presztízsüket vesztve, csak a fiatalok egészen szűk rétegének nyújtanak életprogramhoz méltó motivációkat. Ügy tűnik, hogy ez a cél — feladat — megalapozott, objektív vizsgálatot igényelne, mert fejlődésünk, korszerűsödésünk egyik béklyója. Az elmúlt tanév a közoktatás fejlesztésének, az új törvény hatályba lépésének ellentmondásos időszaka volt. A reményekkel és elvárásokkal szemben negatív gazdaságpolitikai hatások sújtották a közoktatást, amelynek nem hogy fejlesztésre jogosítottak volna, hanem még a szinten tartást is veszélyeztetik. Ez a vonulat, jelenleg minden hátrányát felfokozva, tart. A mai tendenciák, az állami támogatások megvonása, az alultervezés — tagadnak mindenféle új kezdeményezést, alternativitást. Bíznunk kell abban, hogy ezek a béklyók nem gátolnak, kötnek tovább. Ellenkező esetben már csak rövid idő kérdése, hogy nemcsak elképtelenednek a viszonyok, hanem elnéptelenednek a katedrák is. Az oktatási törvény egyébként összességében a korszerűséghez és fejlődéshez igazodó szabályozása is tartogat buktató akadályokat. Némely — az intézményi hatáskörre testált — jogosultság valójában kiérleletlen. Nem állnak a példák tapasztalati kipróbáltságának talapzatán a gazdasági önállóságra, a vezetői megbízásra vonatkozó jogszabályok. Gondoljuk meg, hogyan lehet gazdálkodási felelősséget, teljesítményérdekeltséget megvalósítani egy maradékelvű gazdálkodási rendszerben. Miért kellene gazdálkodó szervezetté tenni egy funkciójában másra predesztinált, sok traumával legyengített, hatalom- és tőkehiányos intellektuális feladatokhoz szokott, helyi rendszert. A gyakorlat nem tudja bizonyítani az önálló cselekvés, a demokratikus önigazgatás ilyen érvényesítését. Legfeljebb az erők megosztását, a dolgok szükséges belső arányainak fölborulását lehet vele előrehozni. Józan mértékletességgel, a feltételek megléte, kiépítettsége kivárásával kevesebb kárt okozhatunk, mint egy divatos, dacos türelmetlenséggel. Az oktatás ma már eszközigényes, egész médiarendszereket kívánó folyamat. Helyesebb volna a korábban ellátó funkcióra alakult, s abban tevékenykedő vállalatok, intézmények, szervezetek ellátótevékenységét számon kérni. A megújulásra, a feladatra képtelen szerveződéseket ennek következményeként, azonnal fölszámolásra ítélni. Az előbbiekből következő, azzal összefüggő gondok, kemény vitákat kiváltó próbálkozásokon csiszolódnak az oktatás menedzselésének gondjai. Pedig az iskolai tevékenység már régen nem csak légies eszmei és szellemi elvonatkoztatás. Régen 58
