Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Balogh Béni: A hatvani számadó és kisbojtárja (monda)

Fia, Gábor már kerékgyártóként dolgozott Hatvan városában, s ennek a két fia, az unoka, szóval Marci és Bandi is e mesterséget folytatták. Büszke is volt rájuk a hatvani számadó!

— Jó lenne már beszélni velük, ők jobban tudják az ország dolgát, mint a magamfajta öregember — gondolta az idős számadó.

Addig-addig halogatta azonban a látogatást, míg egyszercsak egy sugaras szeptemberi napon — amikor éppen kint legeltetett a zabtarlón — megjelent nála a két unoka.

— Búcsúzni jöttünk, nagyapó — mondták egyszerre. — Megyünk katonának, kell most a honvéd, s a nemzetőr Kossuth apánknak!

Mitagadás, bizony könnyes lett az öreg számadó szeme; az örömtől is. no meg a búcsúzás bánatától is.

. . . Mindez már csaknem egy esztendeje történt. Azóta alig hallott valamit felőlük. Ügy rebesgették, hogy vörössipkások lettek, s Damjanich seregében harcoltak Szolnokon is, Tápióbicskén is.

— Ugyan látom-e még őket? — ábrándozott Máté bátyó fehér falú kicsiny tanyájának parányi szobájában a pislákoló olajmécs mellett.

Néha-néha megkavarta a tűzhelyen lévő bográcsban az illatos kukorica- zsámiskát. (Ez lesz ma a számadónak és a kisbojtárjának a vacsorája.)

Odakint a koromsötét estében fanyar kora tavaszi szél tépdeste-zörgette az akácágak tavalyi, száraz levelét.

Lackó, a kisbojtár a kemencesutban várta a finom kukoricaételt, amit majd csípős juhtúróval szór meg a gazdája. De egyszercsak felriadt álmából! Künn az udvaron vadul felugattak a komondorok.

— Ugyan kit tör errefelé a nyavalya? — morogta kelletlenül az öreg számadó.

— Héj, Lackó! — lökte oldalba a szunyókáló kislegényt. — Menj ki! Nézd meg, ki lábatlankodik itt!?

Lackó fekete, tömzsi fiúcska volt, nem éppen a bátrak javából.

— Én nem . . . nem merek. Iszen sötét van .. . Talán kend. Máté bátyó!

— Hogy ez milyen pipogya fattyú! — mérgelődött a vén juhász, de aztán ő állott fel, és kampós juhászbotját megmarkolva kisietett a szeles, hűvös estébe.

Pár perc múlva nagyköpenyes, fiatal, fekete szakállú deákemberrel tért vissza.

— Szép jó estét kigyelmeteknek! — köszönt illedelmesen a vándor.

— Hozta Isten! — fogadta a köszönést megenyhülten a számadó. — Kerüljék kegyelmed beljebb ... Mi járatban van errefelé?

— Én Aszódra igyekszem, — felelte a diák — de a koromsötétben eltévesztettem az utat.

— Hát Aszód már nem messze van ide — szólott barátságosan a vén számadó. — De nem biztonságos arra menni. A kósza hírek szerint kóborló császáriak tanyáznak ott. Azok pedig nem szívesen fogadják a magyar deákot . . . Mert még a honvédek kémjének nézhetik.

Meglepődött erre az ismeretlen, és gyorsan leült, majd oldaltarisznyájából kis noteszkát, irónt vett elő, s halkan morogta bajusza alatt: — No, ezt felírom.

Máté bátyó nézett, hallgatott, s most már szentül hitte, hogy a vándordeák a honvédekhez tartozik. Meg is eredt hamarosan a nyelve, és büszkén mesélte a jövevénynek, hogy ez ő két unokája is honvéd, méghozzá vörös- sipkás.

40