Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Polner Zoltán verse - T. Ágoston László: Lapzárta

Az utcán egy régi ismerősével találkozott. Valaha egy házban laktak.

— Szervusz, Benedek! — köszöntötte a férfit.

— Üdvözlégy, szerkesztő uram! — fogadta a másik, kissé fanyar hangon. — Mindig nagy megtiszteltetés a számomra, ha a sajtó nagyrabecsült, mindenható képviselőjével találkozhatok.

— Ne tedd ezt velem, Benedek, fáradt vagyok! Inkább mondj valami biztatót!

— Mit mondhatnék én neked, aki hivatalból tudsz mindent, ami érdekes lehet? Irigyellek, öregem. Komolyan, irigyellek. Nincs más dolgod, mint begyűjteni az eseményeket és beleszerkeszteni a lapba. Megbecsülnek, mindenki a te kegyeidért tapos. Jó fizetésed van, biztos állásod, a kutyának se mutatsz utat. Hja, öregem, a sajtó nagyhatalom! .. .

— Lehet, hogy kívülről így látszik .. .

— Ugyan, ne beszélj nekem, látom! A főmérnök a barátod, a főkönyvelő bejelentés nélkül fogad ... A vezérkarhoz tartozol. Befutott ember vagy. Én meg... csóró tervezőmérnököcske. Húsz éve vagyok a cégnél, de egy hetet kell várnom, hogy a főnök fogadni kegyeskedjen. Hallom, leépítésre készülnek, egy csomó embert el fognak bocsátani. Mindenki erről beszél. Egyesek már azt is tudják, kiket fognak kirúgni. Amit ketten tudnak, az már nem maradhat titok . . . Egy dolgot azért megtehetnél nekem, hajdan volt cimborádnak. Neked nem nagy dolog, megnézhetnéd a listát, én is rajta vagyok-e? Az utóbbi időben sokat járt a pofám ... Ha elbocsátanak, én nem is tudom .. . Ugye megteszed?

Otthon még át kellett volna néznie néhány kéziratot, de képtelen volt az íróasztalhoz ülni. Fülében zsongtak a vezérigazgató, a főmérnök, meg Benedek szavai. Ruhástól dőlt le a heverőre és rögtön el is aludt.

Másnap reggel vonatra szállt és kimenekült a telkére. Ez a kis kétszáz négyszögöles gyümölcsfákkal, szőlőtőkékkel teleültetett domboldal mindig felüdítette, elfeledtette a hétköznapi gondjait. Most is szinte újjászületett, amint kinyitotta a kaput. Gyorsan átöltözött. Elnyűtt, régi posztónadrágot, ócska pulóvert vett magára, a fejébe az apjától örökölt kucsmát nyomta, a lábára sáros gumicsizmát húzott. Kezébe vette a metszőollót és a kis ágnyeső fűrészt, s visszafütyült a levegőben röpködő madaraknak. Nevetve ízlelgette a szót: . . . szerkesztő úr .. . szerkesztő úr ...

„A fenébe is — gondolta —, mi közöm nekem a szerkesztő úrhoz, meg a dilis lapzártákhoz? Ez vagyok én; az ágnyeső, szőlőmetsző, a madarakkal versenyt daloló paraszt.”

Felhozta a pincéből a kétágú létrát, a meggyfa alá állította és dolgozni kezdett. A Nap egyre melegebben sütött, izzadt homlokán hátrább tolta a kucsmát. Az ágakat a vállára vetve összehordta a telek végében. Szép rendbe rakta, ahogy gazdaemberhez illik.

Észre se vette* hogy telik az idő, csak a völgyből fölkongó harangszó figyelmeztette a délre. Tavalyi gallyakból pattogó tüzet rakott és nyársra húzva szalonnát sütött, ahogy hajdan a nagyapjától tanulta. Hagymát is tett rá, hogy ízesebb legyen.

„Kár érted, fiú — szőtte tovább a gondolatait, miközben becsukta és zsebre vágta a bicskát. — Talán jó kertész lehetett volna belőled, de most már késő. Túl a negyvenen . . . örülj, hogy legalább a hétvégekre maradt valami belőle.’”

Lebukni készült a Nap, mire befejezte a fák nyesését. Még egyszer körbejárta őket és látta a zöld levelek között pirosló gyümölcsöt. Határtalan nyuga36