Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Jenei Gyula verse - Csorba Piroska: Botrány Lelketlen (kisregény)
IMRE: Részeg maga, Lipták néni? LIPTÁKNÉ: Ne tévesszen engem össze a tanácselnökkel! Nem szoktam inni! Megmondtam az igazat: az ebédnek mindenki örül, de annak nem, hogy nyáron, tavasszal, dologidőben, itt kell ülnünk reggeltől estig. Télen, az más, jó meleg van ... A többiek is így gondolkodnak . . . Mariska, Jónás- né, hányszor panaszkodtatok? SÁNTA MARI: Én nem, én aztán sose . . . JÓNÁSNÉ: Hát, ugye ... Jó itt... MEGÁNÉ: Rendnek kell lenni. LIPTÁKNÉ: Most nem szóltok. Erzsi ellen se, ellenem se. Bezzeg, amikor nem volt itt a tévé, akkor gyaláztatok . . . Míg élek, rám lesz sütve a bélyeg. SÁNTA MARI: Ha már így elkezdted, Annus . . . kitálalunk mi is. Tudja meg (Juhászhoz fordul), ez a vénasszony, a hetvenhat éves fejével, összeállt ezzel, ni! (Petrezsire mutat.) Leköpi érte az egész falu! (Kiköp.) MEGÁNÉ: A szégyentelen! PETREZSI: Kérem szépen . . . én ... LIPTÁKNÉ: Megmondom én, mi fáj nektek! Az, hogy rátok senki nem nyitja az ajtót se... Jön a húsvét, a karácsony, nincs senkitek. Mézesen kö- szöngettek egymásnak, a hátak mögött meg vicsorogtok, nem bíztok senkiben, nem szerettek senkit. Megszóltok mindenkit, nehogy boldogabb lehessen a ti nyomorult életeteknél. .. ID. KONDÓ: Ügy, hát maga boldog?! (gúnyosan felnevet) LIPTÁKNÉ: Igenis, boldog vagyok. A boldogság sokféle lehet, egy ilyen, magamfajta öregasszonynak is juthat belőle. Mióta a Bélus van, nem vagyok egyedül. Nem hálok véle, nem az emberem. De van a házamnál valaki, aki toldoz-foldoz, segít... Disznót hizlal az ólamban ... Van kinek feltenni főni a paszulyt... Nézni, ahogy eszik jó étvággyal, vasárnap délben. Leülni, beszélgetni, nem örökké a csupasz falakat nézni... Terveket lehet szőni, mit csináljunk holnap, meg azután... Ti gonoszak vagytok hozzám! (mosolyog) Talán nem is haragszom érte! Örökké a csupasz falakat nézitek ... azért lettetek ilyenek ... SÁNTA MARI: Hallják ezt? Ki tudnám kaparni a szemét! JUHÁSZ (végképp nem tudja, mit csináljon, zavarában még mindig használja a mikrofont): Kérem szépen ... itt, kérem ... A felvétel... LIPTÁKNÉ: Vegye csak fel. Vegye fel, micsoda pokol, micsoda fortyogás van ebben a szobában naponta ... Mutassa meg a tévében, hogy mi, vénen is tele vagyunk indulattal, szenvedéssel, öröm utáni sóvárgással... Hogy épp olyanok vagyunk, mint mások! Azt hiszik, letudhatnak bennünket szociális otthonnal, napközivel? Azt hiszi, titkár elvtárs (Fenyőhöz fordul), hogy összezárnak tíz öreget, aztán húszat, harmincat... és majd szép békében elüldögélnek egymást bámulva, míg el nem jön értük a halál? Hogy megkapjuk érte a meleg ebédet. . . csak éppen tartsuk be a házirendet? Egész életünkben betartottunk mindenféle rendet, isten törvényeit, meg a földi előírásokat... azokat is. amiket csak a falu szája írt elő... Azok voltak a legnehezebbek ... Ebből elég volt, nekem elegem volt! Az életem végére szeretnék szabad lenni . . . azt érezni, hogy szabad vagyok ... KALAPOSNÉ: Hát ez az! Hallatlan! JUHÁSZ (fölismerve, hogy itt valami megrázó történik): Pszt! Hallgasson! (a kamera vesz) LIPTÁKNÉ: Tétlenül elüldögélni napokat?... Egy öreg sem bír tétlenül ülni, 28
