Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Lőrinczy István költeménye - Pécsi István: Koronás kegyetlenek (kisregény)

érdek, s a kis konc. az apróbb kedvezmények reménye is elfújja a Tisztesség mécsesének egyébként is pislákoló lángját. Hátha a donáció még ígéretesebb, s a klastrom jövője függ tőle. Csoda-e, ha szervezetten, szerepeiket megosztva ugrottak nekem, lecsapva rám, mint a könyörtelen héják. Hányszor hallottam suttogásukat:

— Ez a kis fonnyadt kukac, ez a kényeskedő királyi csemete háborgatja nyugodalmas napjainkat. Elveszik tőlünk az adományokat, mert vonakodik engedelmeskedni nálánál sokkalta bölcsebb. előrelátóbb, nagylelkűbb szüleinek. Ki ő, hogy elfeledkezik a tízparancsolat egyik leglényegesebb kitételéről, a nemzői iránti főhajtásról. Taknyos kölyök! Ráadásul magunkra haragítja nemes Béla urat, s a kegyes nagyasszonyt. Az udvarbéliek megüzenték nekünk, hogy kioktatja, feddi őket.

— Odáig vetemedik, hogy parancsolóan szólna bele a nagyok dolgába. Politikából ad leckét apjának és anyjának, s nálánál okosabb Anna nővérének.

— Ügy jár-kel köztünk, mintha szentté avatták volna, s csupán csak azért nem esendő, mert ehhez is gyáva.

— Alázzuk meg, sértsük, üldözzük. Ez a legkevesebb, amivel fizethetünk neki.

— Gúnyoljuk ki, hiszen nem normális. Krisztusával diskurál, így palástolva visszafojtott földi szenvedélyeit. S még fenn is hordja az orrát.

— Vessük meg, közösítsük ki, legyen üldözött végső állomáshelyén. Ostoba fehérnép. Súrolja csak a kőpadlót. hordja a moslékos vedreket, ha nem kell neki a királyok nászágya.

— Vergődjön egyedül! Minek társalogjunk tovább vele. Korábban már kicsaltuk minden vélekedését. Soha nem volt óvatos, mindig lépre ment, ha látszólagos kedvességgel megközelítettük.

— Utasítsuk vissza felénk nyújtott kezét! Felháborító, amint folyvást azt kérdezi: miben segíthetek. Nem Isten küldötte ő, csupán csak egy idegbeteg, ütődött, elkényeztetett fruska.

— Odáig merészkedett a múltkor, hogy azt magyarázta: a bűn elnyeri büntetését, s a másnak igazságtalanul adott pofonok többszörösen visszacsattannak majd, mert a világ, ha lassan is, de csak előre halad, s az erkölcsi megtisztulás megállíthatatlan, visszafordíthatatlan folyamat. Papoljon magának. Állítólagos vétkeink úgyis megbocsáttatnak. Erre tanítottak minket. Nála felkészültebb, idősebb mesterek. Semmi szükség a közreműködésére.

— Az a buta Petrosz milyen sután sündörgött körülötte. Meg se rendítette. Azt hallottam, hogy megdorgálták maflaságáért, s most sápadozva térdepel az imazsámolyon. Nővérként viszont az üdvözültek, a hús-vér kísértéseken felülemelkedettek légies mosolyával köszönti, ha ritkán találkozik vele. s az a szerencsétlen attól riadozik, hogy felfedezni véli homlokán a megközelíthetetlenség arisztokratikus stigmáját.

— Mit kíván ez a kelekótya. Utolsóbb a legkitaszítottabbaknál. Szolgaként hajkurásszuk, mégis ránk emeli tekintetét, s megjegyzi: imádkozom értetek, hogy megszabaduljatok az önzés gyötrésétől, a kicsinyesség mardosa- sától, hogy fellobbanjon bennetek a mások iránti szeretet, hogy rájöjjetek: mekkora öröm folyvást adni, s nem várni se hálát, se köszönetét.

— Szemtelen perszóna, de akkor is szelídkedik, ha rámordulunk, s elhessentjük, s efféle mondatokkal csapdossuk:

— Nem veszed észre, hogy kölönc vagy a nyakunkon. Csak bajt hozol ránk.

— Igazán átköltözhetnél már azok közé, akikkel egyre társalogsz.

23