Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 5. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Multunk jövője az alkotásokban
ebben a sokszínű, sokfajta néptől lakott tájon? Hogy az idő mindent felőröl úgyis? Hát mi mire vagyunk itt? Ez is megfordult az agyunkban, amíg magányos sétánkat teljesítettük a paravánok előtt. Két lengyel grafikus Jadwiga Szmyd Sikora és pályatársa. Adolf Jakubowicz Rzeszowból, a Kárpátok túloldalán lévő kisvárosból hozták el grafikáikat, hogy megismertessék velünk önmagukat, témakörüket, művészetüket; azt a lengyel valóságot, amit ők fontosnak tartanak — és nem csak a lengyel—magyar barátság okából! — bemutatni itteni barátaiknak. Ha a grafika által ábrázolt; vidéket elhelyezem abba a környezetbe, amit mi itt, a Bükk alján, Egerben és környékén napi élményként elraktározunk, sok hasonlóságot fedezünk fel. Itt is átmennek a hegyek lábba, és lábujjai érintik a lankás-rónás részeket, mint ahogy ezt a mozzanatot főleg A. Jakubowicz ábrázolásairól leolvashatjuk. A város, Rzeszow sem lehet sokkal nagyobb, mint ez a völgyben megbúvó, hazai érseki székhely. Talán a templomtornyai nem lehetnek olyan vaskosak, égbe lendülök, mint a mieink, de arra az a környezet is kitűnő, hogy festői, művészi témául szolgáljon az érzékenyebb, fogékonyabb lelkületű embernek. És Jakubowicz ilyen. Harmóniát lát minden völgykanyarulatban, vagy sziklaiövön. Az utakat összekötő pántlikának fogja fel két falu vagy város között, ahol a vándor nemcsak a gondjaival megrakottan haladhat a kívánt cél felé, de megélheti azt a költészetet is, amire más hívja fel a figyelmét. S ha már a témaválasztásnál, a hazához való hűséghez mérjük ezeket a finom hangulatú ábrázolásokat, el kell mondanunk, hogy számunkra különös szokatlansággal kapaszkodik fel a festő a Beszkidek vadregényes rengetegébe: valahogyan meghatározó élmény lehet az 1930-ban született A. Jakubowicz számára az a fiatalkori élettapasztalat 1945—48 tájáról, hiszen akkor, azokban az években, egészen 48-ig, lengyel sajátosság, de folytak a második világháború helyi harcai. Mert az erdőkben az elkeseredett ellenfelek nem vették tudomásul a német kapituláció tényét. És itt, ezekben a hegyhajlatokban, düledező fatornyos templomok szívszorító látványával juttatja eszünkbe a grafika, hogy a pusztulást és a pusztítást, mint az ember akaratlan, vagy nagyon is akart művét, nem lehet tanulság nélkül kikerülni. Ha a látványból nem vonnánk le a hasznos tanulságot, magunknak ártanánk! Lírai világ, leszűrt költészet Jadwiga Szmyd Sikoráé. Amíg A. Jakubowicz csak ritkán szakad el a táj bűvöletétől, és még a barátság igaz érzését, őszinteségét is inkább a tájiba tekintve mutatja be, Géza ablakából, addig ez a töprengő, elmélkedő, a saját belső életével-gondjaival bajlódó művésznő nagy és kiterjesztett általánosságok mögé rejti el magát, egyéniségét, arcát. Azt a művészettörténet is a pszichológia is alapszabályként tiszteli, hogy a szerepjátszás ösztönös, a szerep- játszásban megkeresni, netán megtalálni azt a titokzatos hangot, vagy vezérfonalat, ami minket vezérel, a kutatás, az élmény, az életprogram központi tennivalóit is jelentheti. Jakubowicz a napsütötte hegyek között érzi otthon magát, Jadwiga Szmyd Sikora végigkíséri a Madárnász rítusát, egyáltalán mindenfajta rítust, ami az embert körülveszi. Mert miért is vagyunk itt a világban, a világon, ha nem azért, hogy a jelenségekből kirakósdit is játszhassunk. Talányos az Élettár aláírással ellátott lapja is: itt, félig vízbe merülve az asszonyi test, úgy látszik, mintha az elmerülés, a sodrás és az életben maradás között folyna le egy valódi küzdelem, aminek mi csak egy kimerevített állapotát, létezési formáját, pillanatát ismerhetjük meg. Mi munkál ebben a rajzolatban és ebben a művésznőben? A sors, amit elég tapintatlanul nem mindig írunk nagy betűvel! Hogyan is értelmezi azt a kicsiny kis földdarabot, amit az A büntetlenség földje meghatározással illet, arról csak elképzeléseink vannak. Mert a személyes sors és a rendetlen történelem ritkán biztosít egy olyan templomot, vagy eldugott zugot a térben, ahol elvárnánk a büntetlenség védettségét. Ma sem, 1988-ban sem több ez — könnyelmű illúziónál. Ez is a kiállítás „hordaléka", ahogyan Déry Tibor panaszkodott olykor-olykor, élete végén a gondolataira. Farkas András 80
