Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 5. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: A szülőföld vonzása és megtartó ereje
A szülőföld vonzása és megtartó ereje A megyei viszonylatokban eddig ritkán felbukkanó esemény tanúi lehettünk júniusban: Hevesen, az „öreg tanácsháza épületében”, a múzeumban a város szülöttének, Veress Sándor László festőművésznek nyílt kiállítása. Számunkra ez azért, is meglepetés, mert bár Heves gyorsított ütemben igyekszik utolérni a megye más városait is a szellemi fehérfoltok eltüntetésében, azért egy ilyen méretű és tartalmú tárlatra nem számítottunk akkor, amikor a meghívót kézhez vettük. Veress Sándor László Heves szülötte. A dél-hevesi akkori nagyközségben, 1934-ben látta meg a napvilágot. Ez a vonzás hívta most vissza a Képzőművészeti Főiskolán oktató festőművészt, hogy tisztelegjen a hazai táj, az ismert környezet és rokonság előtt is. Ez a tiszteletadás még értékesebbnek tűnik, ha közelebbről megismerkedünk ezzel a festészettel. Itt ugyanis témák és formák, az a bizonyos tartalom és az azt közvetítő jelrendszer, a színek, a rajzolatok, az ábrák, az ötletek, az életképeket és a jellemeket felöltöztető formanyelv tartozékai nem a múltra és a hagyományokra óvatosan visszatekintő, esetleg azokra támaszkodó egyéniség, alkotói szellem megnyilvánulásai, hanem egy zárt, határozott, a gondolatait, erkölcsi mondanivalóit szabatosan megfogalmazó teremtő ember munkái. Mindez így egy kissé tanárosan, értekezésszerűen hangzik, noha csak arra törekszünk, hogy a művészt szokatlan környezetben is szemügyre vegyük, azt a nem sablonokból, nem divatformulák, jelenségek után igazodó művészt, aki önmagát és korát szeretné a lehető legautentikusabban kifejezni. A stílus — az ember! Ezt halljuk a felvilágosodás százada óta, és van is benne valami. Veress nem posztimpresszionista, bár színeiben, ecsetkezelésében jelen vannak az impresszionistáktól eltanult, megöröklött mozzanatok. Képei nagyobb méretűek, mert alakjai, az életképek szereplői, vagy egészen egyszerűen a portrék — a lobogó színekkel és olykor kuszán odavetett vonalak között akkor élik jól magukat előttünk, ha a nagyobb felületek összehangzó foltjai, eggyétartozásai „rátámadnak” a szemlélőre. Innen nézve van ebben a festészetben határozottan expresz- szív hatás, bár az erős színek itt pasztellhatású árnyalatokkal ötvöződnek. Csak féligazat mondok, ha a sokféleségben, a sok összetevőben találjuk meg a stílust. Az eszközök és a formák olykor szélsőségeket is érintenek és a támadó jellegű hatás kedvéért elmegy addig is a művész, hogy a társadalmi színjáték érzékeltetésére, a lélektani silányságok bemutatásához igénybe veszi a szokatlant: a kompozícióba beletelepít egy használt seprűt, mintha szent haraggal azt is kifejezné ezzel, hogy a lekopott konyhai jószág talán nem ellentéte, de magyarázata annak a ragyogó arcnak, aki ott a festmény tetején elbűvölően,, fiatalon mosolyog. (Elöl-közé- pen-hátul) El kell gondolkodnunk alkotásai előtt állva. Nem azért, mert az ábrázolások megállítanak! Az egyes jelenetek sohasem csak azért születnek meg, mert a festő éppen gyakorolni akart, mesterségének szabályai szerint forgatni akarta kezét, szellemi készségeit (bár ez sem megvetendő olykor a szorgalom és a vallani akarás hiányában szenvedő korunkban), hanem itt az a döntő élmény, hogy a művész a megalkotott képpel, a portréval, a jelenettel, az egymás mellé, vagy az egymás ellen felsorakozó arcokkal ítéletet mond. Miről is? Kikről? Miért? Hogyan? Ezek a megjelenített társadalmi elemek, az emberek, az események az állatokkal, vagy anélkül, nem elvont képletek, nem a képzelet szülöttei, hanem nagyon is a mai valóságból vett minták. Nem átlagolt mustrák, mint ahogyan manapság mindig is szeretünk hivatkozni a keresztmetszetekre, az átlagemberre, s a semmire nem jó képletekre. A hentesek, vagy a karatézők, vagy a családi jelenetek, akár a magányos emberek portréi, akár a többes portrék — néha magányuk teljes súlyát érzékeltetik ezek az együttesbe befogott figurák! — arra szolgálnak, hogy a művész kimutathassa, mekkora felszültségek indítanak harcba mindennap annyi meg annyi embert! Harc eredménye az is, ahogyan az állat idomul az ember akarata alá. Harc az is, ahogyan az egyik ember hangulatával, érzelmeivel, szenvedélyével, netán gonosz vagy jóságos indulataival hatni, győzni akar. Nem mindig érdektelen ki is az a szereplő, aki elnyeri rokonszenvünket. Akire romlatlan és romolhatatlan 81
