Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 5. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Multunk jövője az alkotásokban

egy-egy jól rendezett, kitűnő anyagot felvonultató tárlat erejéig Egerben. Most a történelmi Magyarország nevesebb műemlékeit sorakoztatják fel a felvételek, Pozsonytól Székelyföld csücskéig, Zalától, fel a szepességi városokig, jelezve mindenütt a századokat, a környezetet, a kövekben megírt gondolatok, esztétikai nézetek forrásvidékét. Rá is mutatva az építészi, vagy szobrászi alkotás, a festmény létével, ki, mi, mikor és hogyan ösztönözte az alkotókat az örökség létrehozására.

Egy rövid beszámolóban nem érdemes, nem is illik belemenni annak taglalásába, melyik magyar század alkotott igazán nagyot, hiszen mások voltak a történelmi feltételek az Árpádok alatt, az Anjouk idejében. Megint másképp élhettünk- gyötrődhettünk „két pogány közt egy hazáért” a XVI—XVII—XVIII. században, amikor ügyeink balra fordulása folytán már csak Erdély, a tündérkert, a viliódzó, de nagyálmú hatalom látszott végső mentsvárunknak. Megint más a XIX. századi körkép néhány csillogó szelete, ahol a századvég mintha a milleniumi lázban égve akarta volna megmutatni a törékeny nemzeti lét múló ragyogását. Az alkotások mindenesetre — mai szemmel nézve mindarra, ami akkor történt építészetben és egyáltalán művészetben — lebilincselők.

Ha már Pozsonyt említettük, indítsuk el a hivatkozási pontok sorát az ottani dómmal, folytassuk a lőcsei plébániatemplommal, forduljunk le a tihanyi bencés apátságig, ne hagyjuk ki a gelemeci Szt. László freskórészletet, a váci székesegyházat, a gyöngyöspatai templomot és oltárát, ha a középkori szellemet is idézni akarjuk. Szót kell ejtenünk a harcos századok várairól, amikor a hatalom csaknem egyet jelentett az erődítményekkel, amikor olyan idők jártak, hogy még a templomoknak is várjellegük támadt: Győrben a Püspökvár az ilyen, az erdélyi erődtemplomok tömörsége a nép sorsát is elbeszéli, már a külső megjelenéssel is; a szászoknál a prázsmári istenháza ki sem kerülhető példa. Fogarastól Boldogkőig, Érsekújvárig, a sárospataki Rákóczi-várig, a nagyvázsonyi Kinizsi-várig, hogy a gyulait és az egrit se hagyjuk ki; mindez élő történelem nekünk, akik nem átallunk a jelenbe beleolvasni elmúlt századokat is, mert szeretnénk valahol és valahogyan jól érteni jövőnket is.

A köznapi szürkeségben, az apró érdekeket és múló pillanatokat is felnagyított fontosságúnak tartó szemlélet számára felesleges öntépés azon elmélkedni, mennyi átélni érdemeset, mennyi visszakérdeznivalót, mennyi eligazítót tesznek elébünk ezek a néma történelmi tanúk. A fotók — így együttesen — felébresztik az óvatlan szemlélőben a mondatot, ami aztán nem hagy később sem nyugodni: ezek a mi eleink, ebben a hazában és abban is, amiben éltek, a percnyi szükség szorításában cselekedtek, amikor a tiettet elhatározták, a szándék megindult, ezt vagy azt megteremteni. Valamilyen szellem, ízlés, eszme, gondolat, a bölcsesség egy fajtája, az esztétika valamilyen mércéje vitte-támogatta őket, hogy aranyat és kétkezi munkát áldozva olyanná tegyék környezetüket, mint amilyen vonásai annak a régi állapotnak, kor- és embermeghatározó környezetnek ma is olvashatók. Ennek a szellemi, ha úgy tetszik, eszmetörténeti olvasatnak leszünk mi rabjai ezen a tárlaton, annak a megállapítása mellett is, hogy itt apró, kis pontokat kapunk a valamikor történelmi tablóból, abból a gazdag és színes világból, ami itt a sok-sok rombolás, elfedés és újrafogalmazás előtt lehetett. A lélek tartományában ki is kerekedik az a forgatag, netán históriai forgószínpad, ahol ezek a pontok eggyé sereglenek. S ha többre nem is vesznek rá minket, arra igen, hogy bemérjük jelen magunkat mindahhoz, amit itt hagytak a nemzedékek, a porladó hatalom és a napi gondokkal viaskodó nép. Erről az örökségről megfeledkezni, ezt tudatlanul sem számításba venni, amikor mai mindennapjainkat végigéljük és tervezzük — munkánk és gondolataink közben a jövőt — dőreség. Mulasztás, aminek beláthatatlan következményei vannak és lehetnek.

A napi élet, a napi politika, az Erdély felől fúvó hideg fuvallatok, fagyasztó lények is arra az önvizsgálódásra buzdítanak, mint ezek a fotók. Nem azért, hogy nagyra növesztett álmokkal bíbelődjünk, inkább azért, hogy izmosodjanak bennünk az igények arra, hogy méltókká válhassunk elődeink tetteihez, gondolataihoz; ahhoz a stílusgazdagsághoz növekednénk fel, amelynek világító pontjai adottak.

Mondhatná valaki, mi dolgunk manapság lélektani és egyéb okok miatt f'élig rombadőlt, vagy felújított várakkal, kastélyokkal, múzeumként üzemeltetett épületekkel, templomokkal, amikben elmúlt korok szellemisége élte meg jobbik önmagát, mert a kor embere hitt valamiben, aminek az árnyékát is alig tapogatja a XX. század embere? Sanyarúságaink, megcsapattatásaink között emlékezhetünk arra, ezt a közép-európai világot csak innen lehet érteni; aki itt a jövőt jól akarja látni, annak nem szabad messziről látó kortársat kérdeznie, mi is itt a fontos,

79