Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 5. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Agria '88
mított. Talán egy kicsit többet is. Hiszen a bemutatók száma a tavaszi hónapokból átemelt darabokkal, a Charley nénjével és a Van Gogh-gal is bővült. A szabadtéri színpadon, csípős esti időben felfrissült M. Horváth József alakítása (no meg, a közönség szeretetétől is), Csendes László pedig folytathatta azt az igencsak méretére szabott festőgyónást, amit az erdélyi író, Kocsis István olyan plasztikusan fogalmazott meg. Kezdjük hát sorra venni! Carlo Goldoni: Két úr szolgája A parókás velencei doktor, Carlo Goldoni szoborba mintázva áll Velence főterén. Néztem is néhányszor turistautamban, vajon mi minden lehetett még a díszített fejben azonkívül, hogy színpadi hőseit megálmodta? Hányat és hányszor fecsegtek neki, benne azok az alakok, akiket még életre szeretett volna hívni? Mert, ahogy Kosztolányi írja, Goldoniról szólván: „...lehet-e csodálkozni a taljá- nok bőbeszédűségén? Náluk a levegő olyan, mint valami kék-arany orvosság. Öblögetni lehet vele a torkukat, erősíteni a hangszálaikat. Ezért állandóan cserfelnek, mint a verebek,; s mondanivalójuk tartalma, mélysége csak másodrendű a dallam, a beszéd muzsikája mellett.” Kosztolányi, a nyelv míves mestere, a vers nagy értője, pontosan fogalmazott. És mintha a nagy színházbarátnak erre a megállapítására, vagy inkább eligazítására odafigyelt volna a darab rendezője, Gáli László Jászai-díjas, a Gárdonyi Géza Színház ez idő szerinti lelkes atyamestere is. A játék, a vidámság közepébe vonta a pergő beszédet, mert az olaszok, a színpadon is, az életben is úgy érzik, nekik tele kell beszélniük a levegőt, az attól tarkább lesz és nyernek is azáltal, hogy a hanggal, az öblögetéssel, ezzel a cserfeléssel erősödik a hangszáluk; a levegő, ez a kék-arany orvosság pedig átalakul sistergő élvezetté. Goldoni tehát szerkeszt egy olyan helyzetet, amitől és amiről annyit lehet beszélni, amennyi jólesik. Pantalone de Bisognosi az a nemes, akinek apai tiszte, hogy férjhez adja lányát, Clarice-t. Ö, az apa, ugyan mindent megtett jogilag korábban, a torinói Federigo javára, de ha ezt a Federigót megölték, nincs más hátra, meg kell próbálni egy élőhöz hozzáfűzni a lánya és a maga sorsát. Itt is lenne ez a Lombardi doktor, az ő Silvio fiával. Clarice és ez a doktorcsemete szeretik is egymást, de hát megjön a holtnak hitt torinói. Azaz, hogy ... és innen elindul az áradat, az a bizonyos cserfelés, amúgy férfimódra. Ha egyszer Federigo nincs, akkor van a Silvio, ha azonban ez a Federigo mégis van, akkor hiába van Silvio, hiszen a jog és a kötés, beleértve a sokféleképpen forgatható erkölcsi köpönyeget, akkor meg kell adni a látszatnak és a jognak az elsőséget, még ha fene fenét eszik is. Így alakul ki a szálak, helyzetek mesteri elosztása következtében az a kakasviadal- szerű szópárbaj Pantalone és Lombardi doktor között, amely a játék tengelyévé erősödik, minden részletében pengeélessé fent nyelvekkel, olyan meneteket teremtve, amelyek a további történéseket magától értetődővé teszik. A Velencei Köztársaságban, ebben a régi dicsőségét még romjaiban is kellő grandezzával élő tengeri hatalomban, a doktor és a nemes úr egy életforma megvalósítója, vagyon és szolgák fogják őket közre. Nem léphetnek csak úgy a törvény és erkölcs ösvényén túlra, mert azonnal mindenütt és mindenkinek kibeszélnék a nagy infámiát. Szórják mégis egymásra az átkot, ezt-azt, hogy aztán az alakoskodásnak, a legjobb értelemben vett színészkedésnek minden fortélyával, visszajuthassanak a társadalmilag, anyagilag is előnyös helyzetbe. Ezért is eshetik meg velük az, amit a darabban is léptem-nyomon tapasztalunk, hogy egy tanulatlan, senkifia- szolga az első pillanatban rászedheti őket. Éppen felindultságuk, hiúságuk, az önzésük folytán követnek el hibákat, amik miatt annyira esendők és nevetségesek. Közöttük, miattuk és ellenükre vág rendet Truffaldino, aki akarva-akaratlan igazítja-teszi helyére a dolgokat. Goldoni minden mozzanatban szerepelteti ezt a műveletlenül agyafúrt fickót, aki Pantalone és Lombardi doktor miatt, meg a tőlük függő bábfigurák okából, azt hazudhatja, ami éppen valónak, vagy valószerűnek látszik. Ebben a játékban mindenkit bevallott cél vezet, és mert mi ismerjük a színpadi hősök mozgatórugóit, érdekeit, annál nyilvánvalóbb a jellem színének és fonákjának a kinevethetősége. Gáli László innen indítja azt a komédiázást, amiben az olasz commoedia dell'arte sok vonása felfedezhető, élvezhető. Három óra hosszáig is eltart ez a mó- kázás, mert a rendező szövegben, dalban, mozdulatokban, látványban, cirkuszban gondolkodik: úgy érzi, hogy a színház a művészetek „Gesammt-kunst”-ja, és nem lehet semmit sem kihagyni. 75 1
