Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Szalay István: Cigánykerék
— Mit mondott utoljára? — Téged kérdezett. Jancsi tudta, hogy az anyja hazugságában az önmagát is nyomorúságba taszító ember lelki erőlködését kell keresnie, a delíriumos kábulat tiszta felvillanását, az anyai vigasztalás nagyon is átlátszó jó szándékát. — A sírásókat ki fizeti? — A tanács! Nagyapád cigányvajda volt, tanácstag. A gyerek figyelte is, nem is azt, amit az anyja mondott, és az apján járt az esze, aki négy esztendő alatt háromszor látogatta meg őt a gyermek- otthonban. Egyszer egyenesen a börtönből jött, és tortát hozott neki, meg amerikai mogyorót. — Egyél, kisfiam! Ezután minden másképpen lesz. A gyerek tudta, hogy mindebből semmi sem igaz, de azért nagyokat bólogatott. Szép szál, fél magyar, fél cigány ember volt az apja, finom kis angolos bajuszát a látogatás előtt rendbe hozatta, az inge is tiszta volt. — Ki volt ez az ember? — Az apám! Amikor hegedült, sírtak a húrok az ujjai alatt. Most, hogy behunyta a szemét, tisztán, szinte elevenen látta maga előtt az apját, azt is, amint a börtönpénzből vásárolt tortát átnyújtotta neki. A sírásók szőrős mellén végigcsorgott a verejtékkel kevert forrásvíz, tűzött a Nap kegyetlenül, és lenn, a mélyülő sírgödörben, megszorult a levegő. — Jól járt szegény! — mondta az egyik sírásó inkább magának, és kiugrott a sírból, hogy egy kicsit hűsöljön az árnyat adó cserfák alatt. — Fogadd részvétemet! A férfi kezet szorított a fiúval, és ez a kézszorítás volt az egyetlen, őszinte emberi érzés, amióta a temetésre hazaérkezett. Melegség fogta el belülről is, olyan valami, ami felnőtté, férfivá avatja a gyerekembert, és ez a kemény, parasztos kézszorítás több volt egy részvétnyilvánításnál. A halálnak, amikor már itt van, nincs jelentősége. Fájdalmat, bánatot is csupán akkor vált ki, ha értelmes élet szakad félbe, ha pedig ráadásul még kínoktól, gyötrelmektől is megszabadítja az embert, akkor a legtöbben felsóhajtanak: — Megváltás volt! Csendítettek. Délutánra a délelőtt ásott sír már várta a gazdáját, akit mindössze néhányan kísértek el az utolsó útra. A fiú a megbocsátás szomorúságával lépkedett az anyja oldalán a gyöngyházfényű ég alatt, és valami megmarkolta a torkát, amikor a kemény göröngyök visszahulltak a gödörbe, de sírni nem tudott. Később, amikor a friss hantokra rányomták a keresztet, már elmúlt a szorítás, és szótagolva, félhangosan olvasta ki az aranybetűs feliratot: Kolompár János, élt 40 évet. Elhallgattak a harangok. A fiú egyedül maradt a sírásókkal, akik elmondták, hogy az apját egy út menti árokban találták meg, és csigolyatöréssel vitték a kórházba. Jancsi hallgatott, és búcsúzóul kezet nyújtott az embereknek, majd nekivágott a patakparti kerteknek, ahol a délutáni árnyékok már meglátszottak a vízen. A parton sokszínű virágok sápadoztak, gólyák sétáltak peckesen az ismerős lápokban, ahol pedig a nád már túlnőtte a vizet, ott az iszapos partról ijedt békák ugráltak fejest nagy loccsanással a mederbe. A vén fűzfát is ott találta a parton, kisgyermek korában sípot, bakszekeret, gumipuskát gyártott az ágaiból. A vizet simogató lombok alatt a régi emlékek parancsára megállt. Később az anyja ment el mellette szótlanul, nem nézett hátra, nem is kérdezett semmit, haladt, mintha sohasem látta volna a fiát. Jancsi nézte egy ideig, lépései
