Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Szalay István: Cigánykerék

cammogónak tűntek, a fekete harisnya lecsúszni készült a lábán, aztán, mint egy szomorú látomás, eltűnt a szeme elől.

Hűvös .szellőt hoztak az estét köszöntő felhők. Egy lány sietett a fűzfa irányába, nagyot nézett, meg is lepődött, amikor megpillantotta a heverésző legényt.

— Ennyire sietős?

A lány felkapta a fejét.

— Ilyen a járásom ...

Jancsi illendőnek találta abbahagyni a heverészést, mivel a szavak inkább barátságosnak, mint tartózkodónak tűntek, nézegették, mérincsélték egymást, az ismerősök tekintetével.

— Téged Esztinek hívnak.

A lány elpirult.

— Miből gondoltad?

— Boros Eszti vagy, én pedig Kolompár Jancsi. Nem emlékszel?

— Dehogynem! Amikor iskolába jártunk, te hánytad legügyesebben a cigánykereket ...

A Nap már búcsúzkodott a határszélen, túljutott a nyárfás úton is, mintha azon akarna majd átjutni a Föld másik oldalára. A fiú felakasztotta a zakóját egy kiálló gallyra, és mint a király, aki visszaszerezte a régi birodalmát, megtámasztotta a szomorúfűzfát.

— Aztán milyen ott a városban?

— Ott is emberek laknak.

— És két lábon járnak! — nevetett a lány, és mintha almába akarna harapni, úgy csillogtak elő szép, fehér fogai.

Jancsi csak bámult, és sokáig elhallgatta volna a lágy, dallamos beszédet, de ő a nevetésén restellkedve elhallgatott.

— Olyan régen elkerültem, hogy semmit sem tudhatsz felőlem, de minek is a szó, ha nem érdekel...

— Miből gondolod?

— Abból, hogy én cigány vagyok.

Frissen gyűjtött széna illatát hozta az esti fuvallat a rét aljából, fácánok gallyaztak fel nagy lármával a patak menti fákra, telt begyű tőkésrécék úsztak a levegőben a tarlók felől.

— Meg villanyszerelő! Szakmát szereztem.

A lány körülnézett, mintha keresne valakit.

— Hazajönni nem is szándékozol?

— Az attól függ.

— Mitől?

— Attól, hogy szívesen látna-e valaki.

— És ha én úgy látnálak?

Jancsinak felcsillant a szeme, és belepirult a pillanatnyi néma mozdulatlanságba. Legszívesebben nagyot kiáltott volna örömében, vagy felkapta volna ölébe, megforgatta volna a lányt itt, a nagy fűzfa körül, de a másik pillanatban hirtelen úgy érezte, hogy kimegy belőle az erő, és megfullad. Maga elé bámult.

— Néma vagy?

A fiú a fejét rázta:

— Boldog!

Hallgattak. Távoli fuvallatok és illatok érkeztek, amelyek mintha messziről hoztak volna titkos üzeneteket, végigjárták a fa leveleit, és megsimogatták az ő arcukat is ...

38