Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Remenyik Zsigmond: Szemétdomb (naplójegyzetek)
Álljon a kövön, ha lesz ugyan kő a gödör felett: ITT NYUGSZIK R. Z S„ AKI EGY ÉLETEN ÁT HITT, DOLGOZOTT. MONDOTT... ÉS HIÁBA! III. 23., Bp. Annyit, annyinak és annyiszor kell engedelmeskednem, hogy nincs időm a szabad gondolkodásra. A sasnak szárnyából kitépték tolláit... ★ Miért teszik szánkra kezüket az oktalanok, hisz mink is a jövő szabad, boldog világát építenénk, mi, költők és írók. Ki kételkedhetik ebben világos és tiszta értelemmel? Egyetlen bűnünk csak az — talán —, hogy mi igényesebben közeledünk a cél felé! Több tisztelettel, több respektussal. Mi tiszteljük is (halálunkig tisztelni fogjuk) a szocializmus nagy eszméit, a szabadságot, az embernek természeti jogait és az emberi méltóságot. Felmérjük és méltányoljuk az emberiség hallatlan erőfeszítéseit és nem hunyjuk le cinikus semmibevevéssel szemünket fájdalmai, csalódásai, sikertelenségei előtt. Az emberi életet és az emberi ösztönöket híven tükröző irodalom felépítésén fáradozunk — helyt adva művészetünk anyagában a nyűglődésnek és az irgalomnak. Mindez és még mennyi más egyéb is — ezért hallatlan bűn lenne, hogy kiüssék a tollat kezünkből a napi politika gyakorló mesterei. Adja isten, hogy rájöjjenek esztelen, bukást eredményező tévedésükre... ■k 950. március 26., Bp. Sajnos én mindig a nehezebb oldalát választottam a dolgoknak, ennél fogva mindig az előnytelen oldalon álltam, és a megbecsülés — hogy az elismerésről ne is beszéljek — mindig elkerült. Majdnem úgy is mondhatnám: szerettem volna én azt a hatalmat látni, amelyet szívből támogatok! Ellentétben korom legtöbb írástudójával, én inkább tejet mértem, fizikai munkát végeztem, vagy nem is egyszer koplaltam, amidőn azok kiárusították tehetségüket — hogy becsületüket ne is említsem —, szinte magától értetődően, könnyedén. Tarháltak a redakciókban, állásokat vállaltak rádiónál, múzeumban, bankban és biztosítótársaságnál, egy tálból cseresznyéztek Júdással (?), strómanok — hogy csak a legkirívóbb példákat említsem, és mindezek után szeplőtlen tógában sürögnek, forognak a piacon. Voltak, akik egyszerűen kereket oldottak, amikor én visszajöttem egy erkölcsi rögeszme kényszerítő súlya alatt — ezek is forognak, akár a rossz pénz, és méghozzá igen magas árfolyamon. Ma is a nehezebb végét fogom a dolognak, állás után kajtatok, hogy ennivalót juttathassak családomnak, ahelyett, hogy „okos fiú” módjára dicshimnuszokat zengenék versben vagy prózában, a hatalom előtt mélyen meghajolva. Még mindig egy rögeszme állja utamat: a népet ma sem tévesztem össze, ma sem azonosítom a hatalommal! (Az előbbiekben főképp Illyésre gondoltam és a Gergely-, Illés Béla-féle árulókra.) k 950. ápr. 11., Bp. Itt ülök, olvasok, tanulok — de mily kedvetlenül, érdektelenül, mily kevés meggyőződéssel! Holott egy életen át dolgoztam kitartóan és mindig fokozódó szorgalommal; így és ebben a formában igyekszem teljesíteni egy-, két-, hároméves terveimet. Csak lelkesítőleg hatott rám a látvány, ahogy vékony rétegekként rakódnak egymásra írásaim, azzal a tisztes biztatással, hogy idő-
