Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Remenyik Zsigmond: Szemétdomb (naplójegyzetek)
vei széles erekké növekedjenek. Itt ülök megalázva, tétlenül. Ez a legnagyobb fájdalom, ez a legnagyobb sérelem, ami ért, ez a kényszer-tétlenség, ez a kényszer-semmittevés. Hangot is hallok, mely azt ismétli fáradhatatlanul és szüntelenül: véged van, Remenyik Zsigmond, nem kell a munkád, hiába éltél, elfed a feledés és a por. Magam is egyebet sem teszek, mint Grillparzert idézem: „Mint író, csak árnyéka vagyok egy hullának, már nem is élek, csak tántorgok saját magam holtteste nyomában!”. ★ Persze, hogy nehezebb volt a helyzetem, mint a többieké! Engem az ismeretek, a tudásszomj, az emberi és írói élet közti egység terhei nyomtak súlyosan — az élet nehéz iszapjáról, hogy ne is beszéljek —, míg kortársaim legtöbbike könnyedén röpködött súlytalan könnyedséggel, még a felelősség, a hivatottság és az önbecsülés terheitől is megszabadulva. Engem a múlt is kötelezett, és még ezer egyéb cafrang, ami rám ragadt egy nehéz, küzdelmes élet folyamán, hogy eszméről (mint emberi szolidaritás, szabadság, becsület, tisztesség) ne is beszéljek, melyekhez már eltéphetetlenül hozzátapadt az életem. Pretentióim is voltak, mert én, bár a nép számára írtam, éltem és gondolkodtam, de már a művelt nép számára. Szinte hallottam a számonkérő hangot a távoli jövőből, mely majd ítéletet mond felettünk, elsősorban az elpré- dált magyar műveltségért, hitünkért, civilizációnk nagy és sohasem megszerzett értékeiért, melyek most veszendőbe mennek ifjú íróink és kultúrpoliti- kusaink kezén. ★ 950. június 9., Bp. Tegnap kinn jártam Beskiékkel Csillebércen, ahol is, mint mindig, irodalmi, kulturális kérdések fölött tépelődtünk. Így átbeszélve ezt az „ügyet”, végeredményben a nemzet, a nép és végső fokon az emberiség ügyét, a magam belátása következtében rájöttem, hogy ha meg lehet egyáltalán, úgy csakis ezen fájdalom után lehet megoldani a művészet, az irodalom és egyáltalán a művelődés ügyét. Elvégre nem egyetemi tanárok művelődéséről van ebben az esetben szó, de a nép, az emberiség művelődéséről. Feltöretlen ugarról, irdatlan őserdőről, ember és gondolat-nem-járta mocsárról! És ebben a munkában minden élőlénynek segítenie kell — már aki igényt tart az „emberi” névre! ★ 1950. szeptember 26., Galyatető Irodalomról lévén szó, afféle számadásként be kell vallanom, hogy az irodalom-világnézet ma elég együgyű és gyermeki stádiumán régen túljutottam. Nem csupán elméletileg, a gyakorlatban is. Ezt elsősorban arra értem, hogy képtelen vagyok a világot, a társadalmat, de magát az embert is kizárólag szociális szempontból vizsgálat alá venni, ennél jóval magasabb feladat érdekel, mégpedig maga az ember! Amit vizsgálni szeretnék, ember és társadalom, ember és természet viszonya, nem kevésbé az ember viszonya saját magához. Természetesen — azt vallom! — a sorok között, szavak, mondatok, helyzetek és fordulatok mögött izzania kell az író szemléletének, de távolról sem ama együgyű módon, mint ahogy írótársaink ma azt oly tehetségtelenül és a rendelet hatása alatt oly szolgai módon gyakorolják. Mert náluk egyébről sincs szó, mint bebizonyítani ezt vagy azt, példákon emezt vagy amazt, feladatszerűen, kezdő gyakornok módjára, szinte sutba vetve a művészt vagy példaképeit, feláldozva a szellem és az alkotás nagy lehetőségeit. Hallom, éppen ma és éppen Illés Bélától, valaki itt, Gályán, úgy nyilatkozott, hogy Európában ma én vagyok a legnagyobb író. Hát megmutathatom? Hát megmérhe34
