Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Koronás kegyetlenek (kisregény)

hát itt még nem tartunk. Ugyan, kérem: sehol sem! Az egész csak buta hangulat. Nem, kisfiam, nem efféle a könnyű falat. Vedd már észre, hogy a csillagok, bármennyire közelinek tűnnek, mégis sok száz fényévnyiről világol- nak. Ügy vélem, ért, pedig fogalma sincs arról, hogy mi a gondolatátvitel. Arrébb húzódott, pedig semmi akadálya, hogy megközelítsen, s váltson velem néhány mondatot. Már mással cseveg, mintha létezésemet is feledné. Ügy, büntetni kívánsz? Arcátlan! Te jó ég, hová jutottam, úgy reagálok, vagdalkozom, akár a falakon kívüliek. No, sebaj, eredj utadra, az enyém nem ilyen alacsony régiókba ível, mint a tied.

— Felszabadultan sóhajtottam, ám rögvest rádöbbentem: újabb kálváriám rajtjánál toporgok, s nem távolodom tőle, hanem közelebb lendülök. Ha nem is fizikai értelemben. Fájdalom tolult agyamba, ostoba féltékenység gyötört. Mégis felháborító, hogy körüldöngi, dongja, s mennyire fesztelenül. Galádság, hiszen az a fruska édesszájú, túlsúlyos, s olyan buta, mint az udvarokon ka- pirgáló átlagtyúk. Erre cserélt fel. Disznóság! Megrémültem. Szép kis eset. Társaim szintjére zuhantam. Szitkozódom, gőgösködöm, csatázok egy hímért. Hová lettek a kikristályosodott elvek, a Mindenség felmérésére szánt, áldozott tiszta évek, a megmásíthatatlannak hirdetett elhatározások? Megingott volna Krisztus menyasszonya? Óh, nem, erről szó se lehet! Lépést vezényeltem, de lábaim földbe gyökereztek. Hozzám sodródott. Az a két izzó fékét gyémánt szinte perzselt. Mégsem közömbös. Felbuzogtak az öröm forrásai. A pillanat lelassult, megzsibbadt. Melengettek a búcsúzó Nap sugarai. Simogattak a színek, elbűvölt ezernyi árnyalatuk, a kert füve selymesen simult talpam alá. Istenem, ilyen szép sárgolyóra rendeltél engem. Ne peregjenek a percek, maradjon minden így, s innen hulljak a semmibe! A hangja, mint a szférák zenéje. Nem értem, miről beszél. Föléhajlok. Hajából illatorgia söpör felém. Már azzal sem törődöm, hogy rájött a turpisságra, mert kezem az övére siklik, hogy azonnal visszameneküljön.

— Következett a korholás. Észnél vagy? Kiadod, elárulod magad? Elvesztetted jégagyad, szinte tévedhetetlen diplomáciai érzéked? Vezekelhetsz. Nemcsak tested, hanem lelked is. Tiltakoztam. Viaskodtam erős, edzett énemmel. Ez nem ledérség, ez a szerelem, ez az a vonzalom, amelyről eddig csak hallottam, amely ritkán adatik mindenkinek. Nem hittem benne, s most szembesülhetek vele. Megrohamoz, leterít, térdre kényszeríti józan érveid, gúzsba köti okosságod, szélviharszerűen kitépi gonddal plántált erkölcsi tilalomfáid, fontossá teszi a semmit, s rangjától fosztja meg a lényegest. S mindezt miatta, akit végén észre se vettél, akivel egy kívánsz lenni, akit soha nem eresztenél el magad mellől, hogy szótlanul is hirdesd: elorzott kincseid nélkül is krőzusian gazdag vagy.

— Szinte vergődtem az imazsámolyon. Felsorakoztattam a tényeket. Ez a villámcsapás a legrosszabbkor ért. Marakodsz szüléiddel. Joggal rágalmazod őket hatalomrajongásuk miatt. Okítod kettejüket, majdhogy bíráskodsz felettük. A bizánci császárlány tajtékzik, képtelen elviselni, hogy keresztezed számításait. Dühöng azért is, mert elzavartad Ottokárt, ezt az általa kiszemelt, díszelgő, önmagába bódult, koronás hájfejet. És, ha ő küldte... ? Nem, ez nem feltételezés, hanem bizonyosság ... igen, ő bérelte fel Petroszt, Pétert. Atyaisten, már becézném is! Atyja inspirálhatta, az a bajkeverő, az a nagyravágyó, hogy a királyasszony odavághassa nekem: no, kicsim, eddig tartott az önmegtartóztatás? Add hát át azt a neked nem dukáló diadémot! Mars ki a kolostorból, irány Csehország! Garantálom, nem bánod meg! Végtére is Bélus származéka vagy, ő pedig nem restelkedik, ha a palota termeiben már csak az est lopódzik. Ezt a leckéztetést aligha viselném el. Hiába replikáznék, fe21