Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Koronás kegyetlenek (kisregény)

leslegesen bizonygatnám, hogy én csak álmodtam, csak hallgattam a boldogság igaz meséjét, csak belekábultam valakibe, aki a Tökéletesség,a Szépség természet ajándékozta köntösében kábított el, akinek én be se vallottam, hogy képzeletben folyton vele vagyok. Kacagna, hahotázna, gunyorosan csipkelődne: ilyenek az ingatag szentecskék, mindjárt megcsalják azt a mennyei vőlegényt, ha riválisává egy valóságos férfi lesz. Nem, ezt a kéjelgést nem kínálom fel, mert fékezhetetlen megalázászuhatag követné. Ez a vérem — asszony ugyanis soha nem ábrándozott. Megszokta, hogy óhajai — legyenek azok bármilyenek — teljesülnek.

— Üzenettel érkezett. A királyi nyaralóiakból. A levél érdektelen. Átfutottam, s máris jelenlétébe szédültem. Viszonzást sugárzott. Kérlelését vettem. Tisztán, félreérthetetlenül:

— Ne tépelődj. A biztatást tőled várom. Felejtsd el Árpád — Álmos örökségét, ne foglalkozz famíliáddal! A jövő se izgasson! Mi ilyet nem tervezhetünk, mert olyan szolgálatra esküdtünk, amelyet hiába hagynánk el: egy királylány kezére ugyanis csak koronás fők pályázhatnak. De a jelen és a közeljövő a mienk lehet. Ezt ragadjuk meg, ennek ajándékait élvezzük. A másodperc töredéke is csodákat tár elénk, olyanokat, amelyekre életfogytig emlékezhetünk. Ne kétkedj! Nem vagyok aljas. Engem nem lehet bábuként mozgatni, mások érdekében felhasználni. Bűvkörödbe kerültem. Körünkből mindenkit kirekesztenék. Szellemed szárnyalását érzem, ez ragadott magával. Jó itt veled. Talán nem az az őrület hat át, amit ámornak neveznek, de környezetedben a kiegyensúlyozottság és a béke jár át. Hogy esztendők múlva kérkedem majd hódításommal. Nem szándékszom, ne aggódj, de semmit sem ígérhetek. Mégis, ha a lehet vanná testesül, az mindkettőnk pótolhatatlan öröme. Te úgy győznél, hogy nem kockáztatsz, csatába se bocsátkozol. Ilyen diadal létezik, de sápadttá soványít. Ne marcangolódj! Szólj. Neked kell, én nem tehetem, s azonnal igennel felelek. Kínpadra vonhat a nagyasszony, elárulhatok neki mindent, de az a Most csak a mienk marad. Ez persze, véglet. Ne tarts tőle! Csak azért említem, mert rám vetíted minden esélyt latolgató félelmeidet. Nem ez a helyes iránytű! Hallgass rám! Bujkálva is osztályrészünk lehet a Végtelen. Addig, ameddig. Nevess, feledkezzünk egymásba, derüljünk rejtjeleinken! Szökjünk a pillanat Paradicsomába! Szólj már, vezess! Függeszd fel küldetésed! Igazolom neked, hogy a tiszta gyönyört vétkesen kikódolták önmagukból a valaha itt járt idegenek, a távoli kultúrák nemeslelkű, emberséges, de eszmehideg misszionáriusai. Azok, akikkel olykor társalogsz. Nem véled azt, hogy kísérleteznek veled, hogy rájöjjenek: tévedtek, hibás lapra tettek. Az Univerzumot — mindegy, milyen formában — az általad deklarált szeretet mellett a vele ötvözött, a tőle szét nem választható kívánás, szenvedély vagy annak szublimált motívumrendszere mozgatja. Ne tiltakozz, ne csapdoss, hogy lassúbb az észjárásom! Elismerem, de fokozatosan mégis igazodtam hozzád, s ekként értékeltem át világképedet. Ne vesd el, mérlegeld. Amikor, fölém hajolsz, s a kezed az enyémen pihen, akkor bennem zsong, hogy egyetértesz.

— Elárultattam, magam által. Rezzenetlen arccal figyeltem. Kifogytam az érvekből. Perzselt a forróság. Nemcsak a teremben, hanem bennem is. Rajtam múlik, csak egy lépés, s megszabadulok korlátáimtól, előítéleteimtől, rigolyáimtól, félszeimtől. Ráérzett, mert folytatta.

— Mondd, mondd, ne késlekedj! Vigyázz, karakteredből következik a latolgatás. Te jelezted: szentté csak több mint hatszáz év múltán avatnak, ember lehetsz viszont ebben a pillanatban is. Ki törődik majd annyi esztendő

22