Hevesi Szemle 16. (1988)
1988 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Koronás kegyetlenek (kisregény)
PÉCSI ISTVÁN Koronás kegyetlenek — Az valóban az, a gonoszság, a pozícióféltéssel párosult rettegés gomoly- felhőiből a szörnytettek villámai cikáznak. De most sápadt szeptemberi délután van, bágyadt kamaszszellők futkároznak a tompán sárgába, bronzba játszó lomblabirintusban. Ilyenkor elgyengül az ember, nyílnak a belső rend szigorral pántozott ajtajai, s beléphetsz titkaim termébe, ahová rajtad kívül senki sem juthat be, amelynek ablakai a múltra tárulkoznak, arra a csak számomra tündökletes világra, amelynek impresszióit kizárólag veled oszthatom meg. Hogy okulj belőlük, hogy legalább egyetlen lény sejtse, tudja: ki voltam, ki vagyok. Azt akarom: ne szobornak láss, ne valamiféle földöntúli jelenségnek! Szeretném, ha esendőségeim ösvényein elkísérnél. Pillants be vergődéseim krónikájába is! — Ilyesféle napszak gyönyörködtetett bennünket. Mindenki önfeledten csevegett. Persze, ájtatosan, halkan, hogy a mindennél fontosabb látszat ne szenvedjen csorbát. Szárnyaltak a pletykák, ízes történetek arról, hogy az udvarban kit, kivel boronáit össze a sors, a vak véletlen. A többiektől — szokásom szerint — elhúzódtam. Mindez nem keltett feltűnést, valamennyiüket megnyugtatta, hogy nem zavarom őket, nem fagyasztom arcukra az alig leplezett dévajságot. Nem, nem lenéztem őket, csupán idegennek tűntek számomra. Engem már akkor is a lét nagy kérdései izgattak, az örökérvényű igazságok felfedezésének olthatatlan szomja sarkallt. Azt hittem: ura vagyok önmagámnak, s hideg fejjel megmosolyogtam azokat, akik a hús és a vér alantas parancsainak engedelmeskedtek, s csak arról ábrándoztak, hogy mikor juthatnak ki a klastromból, egyenesen valamelyik főúri férfi ágyába. Éjszakai partnernek, hétköznapi rabszolgának. Persze, addig se tétlenkedtek, hiszen félreérthetetlen jelzéseikkel ostromolták az ifjabb szerzeteseket. Aztán büszkélkedtek : megérte, nem volt hiába, mert a néma felhívás visszhangra lelt. Következhettek a meglehetősen veszedelmes légyottok, aztán a törvényszerű kiábrándulás, majd a más iránti újabb felhevülés. Amikor finoman célozgattak, megpróbálva engem is meggyőzni, először felfprtyantam: erre esküdtetek, ezt fogadtátok? Rosszabbá lesztek az ösztönök által regnált állatoknál, hiszen őket csak a fajfenntartás szándéka vezérli, ti pedig élvhajhászokká váltatok. Nem jut eszetekbe, hogy fenn a fej, a gondolkodás, az értelem, az erkölcs, a hűvös mérlegelés megfellebbezhetetlen ítélőszéke, s messze lentebb az incselkedő, a méltóságunkban megalázó, a kiszolgáltatottá tevő szenvedélyördög csábközpontja. Nem tagadom: ilyenkor diadalmámort, be nem vallott fensőbb- séget éreztem, s tovább példálóztam a csalárdságról, az élvhajhászok virágról virágra röppenő kalandorságáról. Nem érdekelt, hogy megmosolyogtak, szemembe nevettek, derültem rajtuk, s elkülönültem tőlük. Megjegyzéseiket botorságnak minősítettem, a különc titulustól egyáltalán nem sértődtem meg. — És akkor elém toppant. Bőre buja barnaságát az óarany hűvössége sá- pasztotta. Megszédültem. Szerettem volna elfordulni, de meg sem mozdultam. Áthatóan vizsgálgat. Felfortyantam, s ekként morfondíroztam. Szemérmetlen. Ezt nem tűrheti Béla lánya, egy uralkodó szülötte, akinek kezéért nagy hírű királyok versengtek. Dühítő. Olyan lehet, mint az apja, hideg és számító. Felméri a terepet. A sikeres vadászok magabiztosságával. Pimasz. Megfordulok, és elmegyek. Ez a célratörő gyerek feltételezi rólam, hogy belészédültem. Hohó, 20
