Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 4. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Nagy Ernő, az egri festő

•Véső-paletta AZ MMK ÉS A HEVESI SZEMLE GALÉRIÁJÁBÓL Nagy Ernő, az egri festő Amióta a Hevesi Szemle Galériáját a meglevő szellemi igény életre hívta, a korábbiaknál is gyakrabban és intenzívebben igyekeztünk elmélkedésünk tárgyává tenni egy-egy kiállítás anyagát. A szorgalmat az is fokoztá bennünk, mert eleget akartunk tenni felvállalt munkánknak, hogy közelebb hozzuk a művészetet, az alkotókat, az alkotásokat a közönséghez. Azokhoz, akik ebben a városban élnek, ennek a tájnak a lelkét szívják magukba és olykor — iskolai és egyéb mulasztá­sok miatt — nem jutnak vagy nem juthatnak esztétikai 'gyarapodáshoz. Ehhez az eligazító törekvéshez mindig is fel kellett készülni, fel kelettj töltődni, kiváltképp napjainkban, amikor annyiféle okságból, elméletből kiindulva, annyiféle játszado­zás, határérték, hatáskeresés ütközik, s valamennyi törekszik a kizárólagosságra. Mi a természet és az érthetőség, az élvezhetőség, az elgondolhatóság koordiná­tái között kutatjuk, meg is találjuk azokat a művészi jelenségeket, alkotásokat, amelyek lekötnek, megérintenek bennünket, amikért magunk is hadba szállunk. Mert szeretnénk, ha a közönségben organikus kép alakulna ki mindarról, ami ma az életet mintázza, ami ma a lelki irányokat is sugallja, kifejezi mindazt, amiért a mai ember hisz cselekvéseiben és a szellem előbb-utóbb kibontakozó sikerében. Ennek alátámasztására, és azért is, hogy magunk is 'felkészült tájékoztatókként viselkedhessünk, egyedül, magunkban, és csakis magunkat kérdezve, végigjárjuk a képeket. El-elidőzve ennél is, annál is, feltérképezni szándékozván a festő gondo­latait, azt a világot, amit ő teremt magából, amiért az egész életét a szépség szol- lágatába állította. Egy ilyen egyórás, másfél órás vándorlás kialakít bennünk olyan belső ritmust, lelkesültséget, amiért érdemes minden áldozatot meghozni. Mert ja látvány és a belőle ránk, belénk áramló belső harmónia mindenképpen az alkotótól származik. Olyan nyereség, amit hosszú időkig megőrizhetünk magunkban. Ilyenkor születnek azok a bizonyos felfedező, megvilágosító pillanatok, az ünnepiek, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy a művészet, az alkotás, a látvány gazdagít, kicsit meg­másít bennünket. És mire az ember tollat fog, hogy mélyenszántó élményéből va­lamit visszaadhasson, a magányos séta percei távolodnak, de nem a hatás, amire később is képesek vagyunk, évek múlva is szeretettel visszaemlékezni. Innen indul a kérdés: mit is köszönhetünk maradandó élményként Nagy Er­nőnek, a nyugdíjba ment főiskolai tanárnak, az egri lokálpatriótának, az MMK és a Hevesi Szemle Galériájában felsorakozó művei kapcsán? Ez az anyag ugyan csak igen sovány szeletét tartalmazza az életműnek, még csak jelzésszerűen £em érinti korábbi, jelentős témaköreit, mégis azt kell mondanom, hogy az egyéniség, a jel­lem, egy élet értékei, ezekből az alkotásokból is kiolvashatók. .Vissza lehet és kell számlálni innen, emlékezetünkben a sorozatos tárlatokra, a díjas sikerekre, amikért sohasem törekedett. Nagy Ernő nem a művészeti közélethez értett, hanem a ‘mű­vészet érdekelte, érdekli ma is: a munka, amit el kell végeznie. Mi is az, amit Nagy Ernő magáénak mondhat? A táj, a falu, a csendélet, az életkép. Ha ehhez a most látható anyaghoz beúsztatjuk emlékeinket, amelyeket korábbi szereplések al­kotásairól őrzünk, a kört, a témakört, a festői cselekvést megindító atmoszférát, akkor sem igen bővíthetjük a látottaknál sokkal szélesebbre a szellemi tartományt, ahol Nagy Ernő jól érzi magát. Fegyelmezett rend uralkodik itt. Hát van másfajta rend is? Van bizony. Ideges és idegesítő, mert az egyéniség ezerféle. Megnyilvánulásai is jelzik; mikor, milyen szélsőségek felé ragadja el a gazdáját a szenvedély. Itt ilyen indulatról, arról a min­dent felborzoló szenvedélyről említés sem történhetik. Egy elgondolkodtató, az ér­zéseiben megingatlatatlanul biztos, stílusában, vonalvezetésében mindig is a külső és belső, tisztességes, értékelhető arányok törvényének engedelmeskedő művész vall­ja Imagát. Ügy, hogy mindig is a világról, az őt körülvevő környezetet fogja ritmus­ba, harmóniába. Ott és abban alkotja meg önmaga lelkének tükrét, akit, amit, ahol. amikor szeret. A táj, ahogy a vízpart, a szilárd és a mozgó elemek találkozásánál oldódik ben­ne minden feszültség. Amikor az erdő, a „pagony” zúgásával elkeveredik az az apró morajlás, csengés-bongás-csobogás, amit az untalan ömlő-fodrozó-hullámzó 84

Next

/
Thumbnails
Contents